Az idei 500kmes teljesítménytúráról leírás.

2011.július eleje

Megint eljött a július, megint itt az idei flúgos.
Péntek késő délután a Hungária út melletti találkozó helyre lassacskán mindenki beért.
Elindult a konvoj a holnapi start helyre, mind a kilenc résztvevő, mind a szervezők, segítők. (3 autó 1 dobozos)
Szakadó eső kísért minket a levezető utunk során, a szállás igazán pompázatos volt, amivel nem sokat foglalkoztunk, egyből feküdtünk le aludni.
Másnap reggel félve húztuk fel a redőnyt, vajon milyen a júliusi időjárás?
Enyhén szemerkélt, de mire a bőséges reggelit elfogyasztottuk már nem esett, így szárazon indulhattunk a tavalyi végponthoz a Nyíregyházi strand belépőjéhez.
A hőmérséklet inkább kedvezett számunkra, mivel nem volt hőség, kellemes 20fokos hőmérsékletbe toltuk magunk előtt az első százast.
Igazán eseménytelenül teltek a kilométerek, úgyhogy elkezdtünk érdekességeket keresni magunknak, mígnem egy traktor colos kerekei mögött találtunk rá a szélárnyékra, és egyben ösztönözve a traktor vezetőjét járműve végsebességének elérésére. Az ebéd előtt egy kellemes frissítő záporocska kapott el minket, de mindenki sejthette ez csak ízelítő volt.
Ebédre bőséges forró leves és finomságos rántott szelet volt, amit megtoldottam kettő rántott szeletes szendviccsel az íze kedvéért.
Teli hassal indultunk újra, az ország legkeletibb pontja felé, a táj egyhangú volt, de nem úgy az emberek, rendszerint üdvrivalgással fogadtak minket, és kedvesek voltak. A napsütéses órák száma igen magas országunk ezen régióiban, azonban ezt nem tapasztaltuk aznap, de a kedvünk töretlen volt.
A 270ik kilométernél járhattunk, amikor egy repedést véltem felfedezni a stucnimon, először azt hittem valami kosz, de miután nem jött le, már láttam komolyabb dologról van szó.
Onnantól kezdve próbáltam arra figyelni, hogy a terhelést a kormányról levegyem, ennek később még lesz jelentősége.
Kérdezgettem a többieket, mennyire jelenthet gondot szerintük egy ilyen repedés, és megerősítették, amit gondoltam, hogy igenis gondot jelenthet. Tudtam a következő lehetőségnél valamit tennem kell, ami hamarabb jött el, mint gondoltam Tibcy segítségemre sietett és egy hátsó defekttel megállásra sarkalta a többieket is. Ekkor 5-6 gyorszárral akcióztam, míg a többiek szétrobbantottak néhány belsőt nem saját szórakoztatásukra.
A következő szakasz volt talán a legszebb az egész idei flúgoson, a lemenő nagyot csodálhattuk a bal oldalunkon, a jobb oldalon pedig a viharfelhők tömkelegét, reménykedtünk elkerülnek minket, és mi is őket. Sötétben érkeztünk a vacsora helyszínére, ahol a szomszédban valami kellemes lakodalmas nóta tette felejthetetlenné estebédünket. Betoltuk a pizzát felszereltük a lámpákat, készenlétbe helyeztük a melegebb ruhadarabokat és elindultunk.
A kiadós vacsora hamar megtette hatását és az energiám főleg az emésztésre kezdett koncentrálódni.
Kicsit félkómás állapotban kerülgettük a kátyúkat, és ekkor történt olyan velem, ami még sosem.
Megérkezett az eső, ami változatosságot vitt az éjjeli monotonitásba.
Eső kabát cipzár felhúz, mert ázok, esőkabát zipzár lehúz, mert melegem van, esőkabát… 
Addig játszottam ezt, mígnem elértük a 300kmt és észre sem vettem. Nem tudom melyik település volt, de emlékezni fogok rá egész életemben, mert annyi macskakövet, mint ott sosem láttam még, ráadásul a teljesen eső áztatta macskakőnél kevés van, ami jobban csúszik 
Nem történt semmi baleset azonban, ez is a monotonitás megtörésében nagy szerepet játszott.
Próbál az ember mindent pozitívan felfogni ilyenkor, és sikerül is, elhisz magának mindent.
Az éjszaka első fele tehát viszonylag eseménytelenül telt. Azonban 100kmt menni éjjel egyhuzamban evés nélkül, még ha előtte rendesen feltankolunk, még akkor is embert próbáló, fizikálisan sokan eljutottunk az eléhezés állapotába. Lassacskán a kialvatlanság és állandó összpontosítási kényszer párosult a fáradtsággal, aminek eredménye nálam egy kedves felütéses defekt lett, a viszonylag jó úttesten sikerült megtalálnom a ritka kátyúk egyikét. Megvártam a záró autót, és egy pótkereket berakva folytattam utamat.
Korom sötét volt, és hirtelen köd lett, olyan volt mintha késő őszi, novemberi idő lenne és épp egy Gödöllői edzésen lennék. A hőmérséklet 6 fokra süllyedt, a felsőmön megjelentek az apró kristályos vízcseppek, szóval hűvös volt rendesen. Az kialvatlanság monotonon gyötört bennünket, amit Milán a záró kocsi sofőrje próbált felrázni, néha-néha, kicsit rálépve a gázpedálra, tudatta velünk, hogy ott van és támogat minket, hátulról 
Jobb oldalon már látszott derengeni a nap, az idő továbbra is késő őszi, volt benne valami perverz, már szinte kívántam az esőt.
Mire a nap felkelt már nem talált minket a sík terepen, mert addigra már a Zemplén emelkedőin másztunk fel, szempillantásra a ködből kiértünk és megláttuk a napot egy magaslaton, amiért megérte szinte az egész addigi út a fáradalmakat.
Az egyes csúcsok között egyre erősebben lehetett érezni a nap erejét, alattunk pedig a köd volt még a mérvadó, ami lassacskán felőrlődött a nap erejétől.
Hullámvasutaztunk innentől kezdve egészen a végégig, izgalmas volt, és minden kanyar után újabb meghódításra váró szakasz jött.
A reggelit egy kedves településen (természetesen nem tudom mi a neve) ejtettünk meg, ahol rövid pár perces szunyókat illesztettem be fakultatívan az evés után.
Folytattuk a hullámvasutazást, és az egyik emelkedőnél a térdemet kezdtem fájlalni, nem tulajdonítottam neki szerepet. Egy erős emelkedőn felfele a Szlovák Magyar határhoz, hirtelen megint defektet kaptam, amit már nem tudtam cserélni a helyszínen pótkerékkel, ezért inkább beszálltam a kisérőkocsiba fájó szívvel. Pár perc után megálltunk a volt határátkelőnél és a többiek segítségével kijavításra került a defekt. Erdős dombos, szakaszok követték egymást, és a térdemben egyre jobban éreztem a szúrást. Fejben dől el az ilyen mondogattam magamnak és mentem tovább.

35-30-25-20km/per óra sebesség.
Amit fejben tudtam azt fizikálisan már nem tudtam a térdeimbe hatoló éles szúrásból kifolyólag.
Gyűrtem, de egyre lassabban. A magas pedálfordulatszámra figyeltem, de nem segített, már csekély terheléstől, húzásnál is szúrt. Pók úr az egyik vitéz úrfi lemaradt velem egy kísérő autóval egyetemben, de pár kilométerrel odébb a végcéltól alig 12-14kmre kiszállni kényszerültem (felrobbantam).
A járás is nehezen ment, utólag tanultam az esetből. Törött stucnival ne menjen az ember, mert amit a kezén/kormányon terhelést elvesz, az a lábra megy,  lehet a hideg is rátett egy lapáttal.
Illetve éjjel 100km evés nélkül esős időben, hidegben…. 
Mást nem tudok elképzelni, mert mentem már ennyit, ráadásul már átestem az álmossági holtponton is.
Az utolsó kilométerek az igazi jutalomjáték volt, legalábbis a mi a tájat illeti, szép díszletet választottak a rendezők a befutóra, köszönet nekik.

Alig hogy beértünk az eső ismét elkezdett szakadni, ráadásul kellemetlen hideg volt, amit az álmosság tetézett. Egy forró zuhany helyre rázott mindenkit, az emlékpólók kulacsok érmek kiosztása azonban a továbbra is zuhogó esőben történt.

Összességében elmondható az idei flúgos az egyik legkeményebb volt, az időjárás nem a legszebb arcát mutatta felénk, de ami nem öl meg az erősít, ezért szerintem, aki ott volt az elmondhatja sokat profitált.

Köszönöm a többieknek szervezőknek, hogy ott lehettem, hogy együtt mehettünk. Megtisztelő volt.

Jövőre start Aggtelekről érkezés Várpalotára. (asszem)

ui: stucni kuka, csere, már jön az új. Jövőre viszek tartalékot :)