A Külső Szilágyi a két hét szabadság célegyenese. A Külső Szilágyin zajlik a munka gőz erővel. Hazafelé tartok a gyárból, felszabadultan. Szeretek mindenkit. Arcomon mosoly. Túl rég óta nem vettem már ki szabadságot. Rákanyarodok a célegyenesre és vadi új aszfalton kavarok harminccal. Mindenki megelőz. Előzzetek. Már kibékültem a harmincas táblát be nem tartókkal. Valami lehet elöl, mert elkezdtek izzani a féklámpák előttem. Már megint előttem van kocsisor. Meg kéne már írni a Feltartás-elméletről szóló tételt, mert nem világos, hogyan tarthatja fel a kerékpáros a sort hátulról. Finoman megsimogatom a felnit a fékpofával, épp csak annyira, hogy biztonságosan bemehessek oldalra, az álló sor mellé jobbra. Van hely bőven. Ahogy gurulok azok mellett, akik megelőztek, eszembe jut: Na mi van, nem mennek a lovak? Hangosan felnevetek. Ez a büntető menet, gondolom én és élvezem a helyzetem. Előttem porfelhő. Mindenki lekanyarodik balra. Véget ér az új útburkolat és a felmart borzalmon találom magam. A harminc ide sok. Pattog alattam a bringa, a porban alig látok. Kavicsok pattognak ki a kerekek alól. Egy-két autós is bevállalja, apró kő kap gellert a bokámon. Ez a bünti, amiért nagy volt az arcom. Keményen küzdök, hogy méltósággal a bringán maradjak. Ez a Büntető Szilágyi, mától így hívom. Csak most ne kapjak defektet! Recseg a por a fogaim közt, ahogy besorolok a bal kanyarhoz. Zöld a kanyarodó sáv, legalább ez bejött, a Megyeri úton pár méter, aztán be a lakótelep alá, a szerviz útra. Hazaértem. Ez durva volt. Mint amikor a Nagy durranásban a Charlie Sheen alatt elkezd pattogni a motor...
Ez tehát a Büntető Szilágyi. Állítólag járdán vezetett "bringaút" lesz mellette. Az lesz az igazi, hosszú távú bünti.