-Megyek Pádisra. -Minek mész te Párizsba?!
Valahogy így kezdődött a beszélgetés, amikor megemlítettem, hogy megyek otthonról, na de ne rohanjunk a dolgok elébe.

Kora tavaszi napon, mit napon, késő este, dübörgő egyetemi közösségi élet, még talán valami foci meccs is ment, ami miatt tömve volt a kollégiumi bár. Személyemet sem kellett félteni, hogy nem mer majd megszólalni. Némi nyelvélénkítő ital után már a hangulat az egekben és betoppan egy haver a haverjával együtt. Ugye ilyenkor esedékes bemutatkozó lepacsizás, és minden haladt a maga sodrában, amikor is a haver haverjával neki álltunk beszélgetni, mert kiderült, mindkettőnknek közös gyengéje a bicikli. Szó, szót követett, sör, sört és végére oda lyukadtunk ki Frenkivel (nem ő nem a cm-es frenki), hogy majd együtt megyünk tekerni a Nagyvárad környéki hegyekbe.

És kb. itt már azt is hittem, hogy a megszokott tipikus úgysem lesz belőle semmi (amilyen az én formám). Majd egyik nap ír Frenki valamikor április első hetén, hogy, lenne egy fasza kis túra a Pádisra ahol ott sátraznánk, meg fent töltenék néhány napot és hogy, ha van kedvem szívesen lát, részletekről majd ellát. Most őszintén, kell ennél több?! Persze, hogy nem, hiszen helyiekkel mennék, nekem csak annyi a dolgom, hogy „utas” legyek a túrán. Nincs mese. Május elsejét már a hegyen töltöm.

–Frenki megyek! Csapassunk egy jót!

Közeledett a hó vége és minden részlet ismeretében Trektor és én neki vágtunk Nagyváradnak a Jettával. Hű kis olajkályhával faltuk a kilométereket. Nagyváradon Frenkit felvettem és a Trektor mellé „bedobtuk” a karbon Fuji-ját, amiről mondanom sem kell, hogy meseszép. Ha 29er lenne, még lehet, hogy nagyon csúnyán beleszerettem volna.

Nagyváradról később tovább indultunk még 3 fővel kiegészülve, akikkel egészen addig a napig, még sosem beszéltem. Vili, Flavius és Zsolti jöttek egy alaposan felmálházott Ford Focus kombival, ami nem meglepően messze túlmutatott a felkészültségemen.

Már maga az odaút sem volt piskóta. Jetta olyan hegyeket gyűrt maga alá amilyeneket, eddig talán csak képeslapon látott. Már odafele úton Frenki végig mesélte, hogy ilyen jó lesz, meg olyan jó lesz. Nem volt okom gyanakodni, hogy nem lesz az. Azért mégis csak 1000m felett lesz az „alaptáborunk” és onnan megyünk még FEL.

Egyszer csak elérkeztünk a hegy lábához és gyanús volt, hogy még eddig nem emelkedett az út, csak egy hatalmas síkságon voltunk. Aha, azért, mert most jött a feketeleves: 10km és 1000m szint emelkedés… Mondtam is halkan a Jettának, hogy köszi bébi, hogy eddig is elhoztál, de most kérlek tedd oda magad! Úgy is volt, nekilódultunk 5.-ben öööööööööö, frissítsünk 4.-re szegényke tovább küzd, de fúl megfele. Jó okés 3.-ban majd menni fog, ment is egy darabig, csak egszer elkezdett egyre meredekebb lenni. Mondom is Frenkinek, hogy szégyen vagy sem, de ez most másodikban fog felmenni. –gondoltam én… kint a tábla 10% és hajtű, naná, hogy egyesben mentünk fel, közben persze a füstöt úgy okádtuk, mint egy gőzmozdony. DEEE fent vagyunk, le is gurultunk táborunkhoz a Glavoi rétre és 9-kor feldobtuk a sátrakat, majd jöhetett a késő esti tradicionális miccs sütés, a helyi hegyi ember Costi lakókocsija melletti jurtában. Persze mindenki farkaséhes volt és be is lakmároztunk, amit közben folyamatos izotóniás sörökkel könnyítettük. Nah jó későre jár menjünk aludni.

Másnap olyan látvány tárult elém, amit nem is vártam, előző este már sötétben értünk oda, így sok mindent nem láttam csak azt, hogy réten alszunk. Na de, ami akkor fogadott az szinte a retinámba égett. Káprázatos, kicsit ködös, épphogy átkandikál a nap a fák között és körbe mindenhonnan hegyek karolnak minket. Bennem már vagy a miccs, vagy a sör, vagy ezek kombinációjára, de olyan ügybuzgóság dolgozott, hogy reggel 6-kor, ami ott 7 volt, már kint voltam a sátorból és lassan már elkezdtem a kerót összerakni, hiszen a kerekek nélkül az nem bicikli. És csak jelzem, hogy ekkor még a többiek aludtak, de lassan mindenki előszállingózott a sátrából. Az idő alatt, bámultam, hogy Costi, hogy futtatja a pónikat. Azt mondjuk nem tudtam, meg miért pont pónik, de ott és akkor ők voltak, a „háziállatok” Kudruc és Lessie, a két apró őrző-védő véreb mellett (egyébként ez a kudruc=erdőcske elég kedves kis név, kár, hogy mindkét kutya nagyon nehezen barátkozó típus).

Lassacskán, mindenki kimászott a sátorból és miközben már készen álltam félig, az útra, amikor halkan megkérdeztem, hogy ti még nem készültök? És erre egy, amolyan igazi leszarom, ráérünk még arra, volt a válasz. Jó okés, gondoltam itt ez a szokás, meg egyébként is: Rómában tégy úgy, mint a rómaiak.

Ekkor Zsolti előállt a kérdéssel: - Iszol egy sört? mire: -Hááát, jah basszus nem vezetek, szóval jöjjön csak! Közben persze, elkezdtünk beszélgetni és ismerkedni. Aztán mindenki készen állt, az útvonal már megvolt, így neki vágtunk a hegynek. Frenkinél magasságmérős gps navigált, és fokozatosan nyaggattam épp mennyin járunk. Amikor harmadjára is megkérdeztem, csak annyit mondott, látszik, síkról jössz… Mindenki, aki először mászik, ezt kérdezgeti.

Persze számomra ezek az 1400 méteres magasságok szinte a felfoghatatlan kategóriába estek. Egyszer jártam a Kékesen is és akkor Pádis csak lekacsint arra.

Ahogy, mentünk egyre feljebb és feljebb, úgy szélesedett a vigyor is az arcomon. Aztán egyszer csak felértünk egy helyre, amikor már azt hittem nincs tovább, persze hogy volt. De a legmeglepőbb az a hó volt. Május elseje Nagyváradon 28 °C-ban indultunk el, és Pádison hát kb a fele. Basszus, nem vicceltek, amikor azt mondták, hogy a hegyen minden egy hónappal le van maradva. De a havat semmi sem magyarázta. Na jó, az hogy, odafenn az árnyékban, sokáig megmarad a kellően hűvös környezetben. Aztán megyünk tovább és tovább, a hegy nem kímél. Hatalmas élményekkel jutalmaz, mint amikor körbe nézünk, és ott van a szemünk előtt a nagy Bihar. Másik irányból meg egy gyönyörű orom, amire fel akarunk kapaszkodni.

Közeledünk hozzá, és élvezzük, a lejtőket és nevetünk a mászásokon. Az volt a játék, hogy aki először teszi le a lábát a kaptatóra tekerés közben, az punci. Gondoltam is: -Trektor, most mutathatjuk meg, hogy a síkságiba is szorult erő, meg talán némi technika is.

Természetesen, sikerült az első emelkedőn ügyesen felmenni. De mindenki megnyugtatására mondom, aznap jutott bőven emelkedő és mindenki volt punci legalább egyszer, és még mielőtt bárki elvinné az éneket a buzulás irányába, ez a punciság szigorúan csak is az emelkedőn való bénázásra korlátozódott. Így mentünk, mentünk, mendegéltünk, mikor egyszer csak ho-hó. Vagyis tényleg hó, de nem csak ilyen tessék-lássék, mint először. Itt masszívan 30-60cm közötti hóról beszélünk, amibe már nem szívesen vágtak bele a srácok. Érthető módon senki nem akarta első nap szarrá áztatni a cipőt, nadrágot, meg úgy mindent. Személy szerint, belevágtam volna, mert buli alapon, majd kiderül mennyi hó lett volna az, de mivel nem láttuk a végét, így maradtunk a biztosnál, pedig olyan gerincen tekertünk volna, hogy a szavam elállt tőle. Rutinos társaim azzal nyugtattak, hogy feltételezhetően nem lehetett volna a gerincen sem tekerni, mert ott is sok hó lett volna.

Újratervezés.

Visszafordultunk, és első alkalommal gázoltam patakon keresztül. Ahogy mentünk beljebb és beljebb az erdőbe, úgy lett a sár és a hó egyre keményebb ellenfél, de a legdurvább, az a rengeteg kivágott fa volt. Frenki meg is jegyezte, hogy az összes erdészút szét van verve, mert folyton nehézgépekkel irtják az erdőt. Addigra már több száz méteren toltuk a bringákat, de még így is egésznap csak vigyorogtam. Egészen addig amíg, egyik alkalommal nem süllyedtem tökig a hóban, ami alatt ott folyt az olvadék. Cipőm szerencsére nem kezdett tocsogni, de gondoltam, nem lábon kellene megszárítani az épphogy megázott zoknit. Gyors zokni csere és mehettünk is tovább. Ahogy átkeltünk a fák között, úgy kezdett kitűnni, hogy kopasz a hegytető, sajnos ott is letarolta az erdőt egy vihar, akárcsak a Tátrát (feltételezem, ugyanakkoriban történhetett). Aztán át is buktunk a gerincen, és kezdhettünk lejtőzni. Hál’ Istennek, nem volt semmi akadálya egy igazi élvezkedős, csapatós, lefelé szaggatós zúzásnak, aminek a végén aszfaltba botlottunk. Vagyis csak én, mivel a többiek tudták, hogy hova is fogunk érkezni. Itt a várt semmi közepén egy kellemes oázis várt, ahol megpihentünk kicsit, hiszen, kezdődött a dilemma, hogy mi is legyen. Ennek a komoly döntésnek a meghozatalához, nem lehetett csak úgy sebtiben megtenni, neki kellett ülni. Mindannyian kávé, sör mellett kezdtünk el agyalni, és mihelyt leültünk, kénytelenek voltunk öltözködni, mert a 10-14 fok nem viccel, ha ki vagy melegedve.

Aztán míg agyaltunk, és pihentünk az italok mellett, addig fél füllel magyar szót hallottunk, majd oda is jöttek és, mint kiderült tényleg magyarok, és épp táborhelyet kerestek. A többiek pedig gyorsan rá is beszélték őket, hogy jöjjenek a Glavoi-ra. Mégse legyünk már egyedül. Az érdeklődő lányt gyorsan elneveztük találomra Timinek, és onnantól kezdve valahogy végig kísérte egész hétvégénket végig kísérte a south park ikonikus szereplője és jellegzetes kiejtése: -Timmy!

Miután megbeszéltük, az első nap amolyan Demo Day lesz, egy „rövidebb”, de annál izgalmasabb útvonalon vezetett. A vendégházat elhagyva, az aszfalt is elfogyott, de olyan szép, száraz és kemény, kavicsos földút követte, amin öröm volt lefelé gangolni, itt-ott a nagyobb döccenőkön el-eldobbantani. Imádtam minden egyes kis ugrást. Az út végén láttunk egy kis csúcsot amerre az utunk vezetett, tetején egy mobiltelefon hálózati toronnyal. Olyan meredek út vezetett oda, hogy kénytelenek voltunk mindannyian tolni 30 méter tekerés után. Ahogy elértük a kis síkságot a hegyoldalon, ahol kicsit megpihentünk és az erdő árnyékában fekvő kis hótakaróból nagyokat merítve hógolyó csatát vívtunk! Ahogy végeztünk, az ágyúzással, fel is mentünk a toronyhoz ahonnan meseszép látvány tárult elénk. Onnan kis időtöltés után lezúztunk a füves hegyoldalon, ahol virágzott a hóvirág, és lefelé rettentően élvezetes ösvény vezetett. A völgyben jókat lehetett dobbantani és tovább is száguldottunk egy kellemesen kemény, alig kavicsos úton, egészen át a szállásunkhoz közel eső „pornó-rétig” (ami valójában ponor). Egy kis pihizés, és beszélgetés, ahol megtudtam, hogy a helynek az az érdekessége, hogy a hegy alól ered egy patakocska, ami végig szalad a réten, ahol ismét elnyelik a zsombolyok, de ha hirtelen nagyobb mennyiségű eső esik, akkor a rét hirtelen tóvá változik, a legszebb pedig, hogy nem messze egy csodavár nevű helyen ismét megjelenik.

Leérve a patakhoz Frenki azt mondja, át kell menni a patakon, ami vagy 4 méter széles és olyan 30 centi mély. Éreztem, valami turpisság van, mondtam is, Frenki te szopatsz, de nem érdekelt átgázoltam, jó idő volt, a cipő pedig majd meg szárad. Mikor átértem csak kérdeztem, mi lesz?! Nem jösztök? Persze, hogy nem jöttek, mert fent ahol előbújik a patak ott volt rajta keresztül egy palló. A forráshoz bemásztunk, és az odavezető párszáz méteren ott hátra hagytuk a bicajokat, de megérte bemászni, csodálatos látvány, ahogy a semmiből előcsap a zubogó patak. Utolsóként aznap, még a ponorról leereszkedtünk a glavoi-ra és kezdődhetett az esti csapatépítő sörözés, miccs sütés, amit előtte még megfejeltük Costi finom helyi alapanyagokból készült gomba krémlevesével. Azt mondanom sem kell, hogy az este fogyott a sör, az étel és a hangulat is jó volt.

Másnap reggelre azzal keltem fel, hogy mintha egy kis víz lenne a sátramban, de betudtam, annak, hogy bő nyállal alszok. Aztán, ahogy kimásznék, csak csodálkozom, esik az eső, a barátságos kis patak, ami mellé felvertük a sátrat hirtelen egy kisebb folyammá duzzadt. Mindegy, majd eláll az eső. Hát nem állt. Egész szombat a regeneráló/csapatépítő alkoholizálásról szólt. Napközben ettünk-ittunk, és ezt ismételtük addig, amíg volt mit enni és inni, de dél körülre utolért minket az aszály. Elfogyott a pálinka. Amire válaszul a magyarok Istene oda küldte Costihoz két ismerősét, akik magyarul beszéltek. Mondtam is nekik, hogy hátul van a pónikkal, mire ők csak azt kérdezték, hogy iszok egy pálinkát. Jó hogy! Le ültek és elkezdtünk beszélgetni. Vince hargitai, a barátja pedig szintén Laci és pesti. Mire mondom, hogy Debrecenből jötte, csak annyit mondott Vince, áhh te is tápos vagy. Ez azért egy picit bökte a csőröm és mondtam is, hogy lehet, hogy tápos, de annak is a szabolcsi részéből ahol bicska nélkül nincs ember. Persze ezt kétkedve fogadta, de amikor elé állítottam a bicskát az asztalba, hogy alaposabban megvizslathassa, már látszott, hogy embernek tart. Ez idő alatt a többiek is előkerültek, mert valahova eltűntek. De nem is számított, addigra Vincéékkel olyan jó lett a kapcsolat, hogy még több pálinka került elő és végig sztoriztuk a nap további részét, miközben egyszer csak megjelentek Timiék is. Valahonnan ők is odakerültek. Egyszer elkezdtünk velük is beszélgetni, bemutatkozáskor, pedig úgy mutatkozott be egyikük, hogy Timi, persze csak viccelt, de jó poén volt. Végül Frenki nyomására sikerült összebarátkozni velük és az estét már egy hatalmas társaság töltötte együtt a tűz körül.

Harmadnapon enyhe macskajajj, amit gyors powerade kúra követett, és a még gyorsabb gyógyulást követően, végül Frenki és én kettecskén vágtunk neki az utolsó napnak amikorra is egész napos program lett betervezve. Szó volt valamilyen egész nagy körről, de még kicsit kábán, ez nem tudott érdekelni, csak menjünk és tekerjünk. A demo annyira megszeretette velem Pádist, hogy mindent látni akartam, amit csak lehet.

Neki lódulva a hegynek, egy komolyabb erdős kis szakasz után, egy patak part mentén kezdtük az újabb mászást. Frenki navigált folyamatosan, mikor merre menjünk, aztán ott jött ő, igen egy hóval fedett erdész út…

-Mi legyen? kérdi Frenki.
-Mi lenne?! Menjünk!
-Amúgy, is csak 400 méter erdő, utána egy kis tisztás vár ránk.
-Akkor meg?! Menjünk!

Bele is vágtunk a közepébe, amíg a kerekek még bírták taposni a havat. Ezután pedig, pont annyira volt kemény a nyom közepén álló hó, hogy ne süppedjünk el (május 3.-át írunk). Majd magunk mögött hagyva a havat, valami csodálatos látvány tárult elénk. Egy olyan tényleg zöld mező a lankák ölelésében, amilyet csak képeslapokon látni. Ennek a látványnak muszáj voltunk adózni néhány perccel és gyönyörködéssel.

Felmászva a gerincre, pedig még nagyobb csoda tárult elénk. Egyre újabb és újabb magaslatok közé jutottunk, míg nem elkezdtünk lejtőzni, ami mindig a jutalom. Hatalmas öröm lejtőzést követően, a völgyben patakokon átkelve, ismét mászni kellett, a semmi közepén odavarázsolt aszfaltúthoz és templomhoz. Ahonnan kiváló látvány tárult elénk főszerepben a Nagy-Biharral. Itt már mindketten fáradtunk picit, hiszen már olyan három órája tekertük… meg toltuk a bicikliket.

Innen aszfaltúton ereszkedtünk, és másztunk egészen az Aranyosfői-jégbarlangig. Onnan pedig eddigi életem legjobb szerpentinje várt. Több kilométernyi csiki-csuki ahol, végig 50-60km/h-val zúgott a kerék és süvített a menetszél. Ez már valahol fél távon túl lehetett és leérve azon gondolkoztam, hogy érdemes volna, még egyszer feltekerni, és ismét legurulni, mert ez maga a heroin. Viszont azért is megérte ott maradni, ami a völgyben várt minket, mert gyönyörű patak mellett, faluról falura ért a kultúrsokk. Mégis csak már egy másik világ… Lent, amikor már mindketten kezdtünk kinyúlni, mint óvodás a pálinkás kenyértől, elénk ugrott egy falu és gyorsan felpumpáltuk a vércukorszintünket. Szükség is volt rá, mert hiába ittunk már mindenféle hegyi vizet (szó szerint, nem pálinkáztunk), már az se segített. Ebben a hegyi csorgókból vett vízzel is meg lehet ám járni, mint tudtam meg, mert ami nem a földből jön elő, az szinte mind megviseli a bélműködést.

Aztán mikor, már jól belakmároztunk és még helyi specialitás csokikból is bevásároltam VASÁRNAP, akkor indultunk is a mennybe, ami maga a pokol is egyben. Körülbelül 5 km volt még hátra, de abban az öt kilométerben toltuk annyit, a biciklit, mint addig egésznap. Eleinte még nem is számítottam arra, hogy ennyit kell majd küzdeni, de amikor már Frenki is azt mondta készüljek, kezdtem félni… Bike push.
Egész végig, felülni esélytelen, és ez folytatódott vagy fél órán át. Na de, amikor már felértünk a tisztásra, és az esti utolsó napsugarak még cirógattak egyet nyúzott arcunkon. Az mindennél többet ért. Hál’ Istennek, hogy „odaát” egy órával előrébb vannak, mert még pont annyi fény volt az erdőben is, hogy ereszkedés közben ne kelljen tapogatózva lemenni. Bár szerintem Frenki akkor is végig csapatta volna az ösvényen, ha nem is lát. Olyan sziklás út vezetett le, amihez előtte még, le kellett engedni a nyerget, hogy végig lehessen csapatni „harangozás” nélkül. Míg Frenki ujjongva száguldott, addig én első bálozó módjára, még kerestem a helyem. Darabos volt a mozgásom, mint ollókezű Edwardé. De amint elkezdtem belerázódni, úgy nőtt a sebesség és az örömfaktor is. Majd végezetül este 7 körül gurultunk a Glavoi-ra és akkora mosolyunk volt, hogy úgy néztünk ki, mint a kanadaiak a Sout Parkban.

Innentől kezdve, már csak némi evés-ivás volt hátra és indultunk is haza. A szerpentinen Jetta és én szinte összenőttünk, olyan könnyedén és magától értetődően faltuk a kilométereket, és hirtelenjében azon kaptuk magunkat, hogy már ránk sötétedett. Ekkor még utolsó adalék a kultúrsokkhoz, hogy Frenki szól:

-Figyelj oda az út szélére, mert este vak sötétben a kivilágítatlan faluban, a kivilágítatlan paraszt bácsi előszeretettel sétáltatja a legfeketébb lovát. –és amint ezt kimondta, szinte egyből beljebb is húzódtam, mert a kivilágítatlan faluban, a kivilágítatlan paraszt bácsi épp sétáltatta a legfeketébb lovát…

Szerencsére, ez volt az összes izgalmunk az út során. Onnantól kezdve már csak Nagyvárad várt ránk. Gondoltam én. De Frenki anyukája valami olyan finomat készített, hogy vétek lett volna vacsora nélkül haza indulnom… Valami mesés volt az étel. Este 11-kor soha jobb vacsit, és így degeszre tömve, már csak annyi volt hátra, hogy haza döcögjünk Jetta és én. Az a 180 km már kisujjból ment, és hajnali kettőkor csak annyi feladat maradt, hogy összeszedjem magam, és ne a kocsiban aludjak az udvar közepén!

Endomondo:

Demo Day:
http://app.endomondo.com/workouts/515532693/5719365

Harmadnapi feltámadás:
http://app.endomondo.com/workouts/515532729/5719365