Vasárnap, 04:00. Bip...Bibip... - csipog a telefon. Félálomban, reflexből fojtom bele a szót, - csak öt percet adj még! Lassan beszivárog a tudatomba a szokatlan zaj: a szakadó eső hangja. Elindul a logikai lánc. A vizes patkófék nem túl hatásos... lassabban kell menjek... több idő kell... korábban kell induljak. Hol lehet az esőkabátom? ...most felavathatom. Bip...Bibip, oké, oké fent vagyok már, csend legyen! Telefont markol, ágyból ki, néma készülődés. Felberreg az elektromos fogkefe. Konyhában kajadobozolás. Csereruha, telefon és brifkó zacsiba be, és úgy a hátizsákba. Szegény öreg Fila már nem olyan vízálló, mint régen.

4:50, az országúti esőkabáton belül már a liftben kialakul az esőerdei klíma, igazi pálmaház. Sötét van, a város alszik. Lámpák be, computer reset és indul a pörgés. Az első 200 méteren realizálódik, hogy semmit nem látok az útból, emlékezetből kell tudnom, hol vannak a kátyúk. Mindent befed a víz, a sekély pocsolya ugyanolyan sötét, mint az 5 centis kráter.

A szememben lévő víztől olyan a látvány, mintha egy impresszionista festményt néznék. A címe lehetne mondjuk "Kerékpáros férfi a hajnali esőben". Kár, hogy ezeket a képeket nem lehet letölteni és elmenteni.

Mire a Váci útra kanyarodok, a cipő tocsog, a tapinaci szivacsa is tetemes mennyiségű vizet szedett fel. Az országúti esőkabát viszont nagyon jól teljesít, a pálmaházban nem fázom. A nyugatinál, a balra kanyarodó sávban látom, hogy belülről párás az esőkabát. Eszembe jut róla az az agylövéses TV-reklám, ahol cipzáras ülőszaunát ajánlottak megvételre. Tessék, nekem tépőzáras ülőszaunám van... Ezzel a mosollyal megyek át egyenesen. A Bajcsyn egy taxi áll a pirosnál. Finoman masszírozom a fékeket, bal-jobb-bal-jobb, sárga-zöld-indul és nem kellett megálljak, jajj de szeretem ezt, közben az eső is elállt, kinyitom a tépőzárat a szaunán, de azonnal rájövök, hogy hiba volt, mert rátapad a tapinacira, nagy reccsenéssel válik el tőle lábnyújtáskor. Nem lesz ez így jó, inkább visszazárom...

A múzeum körút is üres, tiszta Nájtrájd, kár, hogy nincs társaság. Szabihídról lefelé beugranak a sínen elcsúszós rémtörténetek, ezért a bal kanyarban kicsit bennem a para... A Budafokin rendszeresen összetorlódó autók vezetői most fordulnak békés mosollyal az arcukon a másik oldalukra az ágyon és talán kicsordul egy kis nyál a szájuk szélén. Átsuhanok, egyedül, hang nélkül... Újra esni kezd. Nembaj! Élvezem.

5:50, a folyosón cuppognak a lépteim. Gepárd baby mellettem gurul, egyformán vizesek vagyunk. Gyors műszakváltás, zuhany, bringa áttörlése, tea, müzli, mákosguba, piknik, mint a nájtrájd végén... Kár, hogy nincs társaság.