Megyek ma ügyféltől hazafelé lazán, kényelmesen át az Árpád hídon, el a Dagály előtt, át azon a kis rozoga hídon és készülök kimenni az úttestre, ezért hátra nézek. Ismerős az érzés, amikor egyszer csak hirtelen megjelenik az ember seggében valaki? Na jó, ez így nem egyértelmű :). Szóval arra gondolok, amikor hátranézel és túl közel van a mögötted jövő, ráadásul semmi sem utalt rá, még a szabadon futóját sem hallottad. Szóval ott van mögöttem, amit realizálok a pillanatképből, az narancssárga felső, félvirsli gumi, egyenes kormány. Oké, az úttest szabad, már lent is vagyok, volt követőimet - ketten vannak - azonnal szemre is tudom vételezni, mert beletekernek a bringaúton ezerrel. Mintha nem tudnák, hogy le van a végén zárva. Egy fiú, egy lány. Ugyan olyan biciklivel, fekete, ez a sokak által trekkingnek nevezett kategória, kétoldali bringatáskával a csomagtartón. Nincs nagyon megrakva, kevés cucc. Viszont rakják a bringáknak rendesen. Menjetek csak, mosolygok csendben. A lezárásnál újra beállnak mögém a jobbkanyar közben, majd készülök visszakanyarodni balra, rá a bringagyalogra a Vácival parallel, ott hátul, megint hátra nézek, hát most meg a hátsó kerekem mellett van. Ő is balra kanyarodik, de korábban, a macskakőre megy rá, én egyből a bringagyalogra. A nő utána, majd a macskakövön rágyorsítanak és ismét előttem vannak. Menjetek csak. A Duna plaza előtt bespriccelnek a gyalogosok közé, le a felfestett útvonalról. Amikor persze jön az emelkedő kerékpárút a második metrólejáró mellett, arra egyből rátalálnak. Két idős néni egymás mellett sétál rajta, madárkáim pedig szépen beállnak mögéjük, majd vad csengetésbe kezdenek. Csingcsingcsingcsincsincsincsingcsing - megállás nélkül, pontosabban megállva, láb a földön és csengetnek szó nélkül, kánonban, amíg a nénik az első rémületet feldolgozva szét nem rebbennek előlük. Ez már nekem is sok. Ekkora kreténeket. Pont utolérem őket, amikor indulnak, a rémült néniknek: "Bocsánat Hölgyeim a kerékpárosok nevében, ezek itt tök hülyék", majd rakom utánuk, de mennek keresztül mindenen, járdán, össze-vissza. Ahol egyirányúvá válik a bringaút, oda is bemennek. Én beállok a jelzőberendezéshez, zöld, át a túloldalra, majd a bringaúton szép lassan, még látom, ahogy rakják neki ész nélkül a másik oldalon, szembe a többi bringással. Marhák. Néhány tíz méterrel arrébb mit látok jobb oldalt, a Zepteres irodaház lábánál? A két díszmadár épp száll le a bringáról. Hohóóó. Odakanyarodok, a párbeszéd. (A lány volt a szóvivő, a pasi meg sem szólalt):
- Sziasztok, Ti ide valósiak vagytok?
- Nem.
- Látszik. Itt nem szokás a néniket lecsengetni a bringaútról. Miért kell ész nélkül csengetni, amíg odébb nem megy? Én kértem bocsánatot helyettetek tőlük.
- Nem hallották.
- Dehogynem hallották, tökre meg voltak ijedve.
- Jó, akkor köszönöm, hogy bocsánatot kértél a nevünkben.
Eddig tartott bennem a Batman hangulat, így beszüntettem a beszélgetést és tovább gurultam...

Kíváncsi lennék, mit szóltak volna, ha az úttesten a mögöttük lévő autósok addig nyomnák a dudát, amíg el nem tünnek az úttestről... Miféle eljárás ez?

Ha netán magadra ismersz, szégyelld magad!