Történt ma reggel, h szokásos útvonalamon haladok a munkába. Márvány utca, Mészáros utca, Alagút utca, az alagút és az imádott Lánchíd, hiszen valahol át kell jutni a Dunán...

Alapvetően - tudom, szabálytalan, minden reggel rákacsintok a biciklivel behajtani tilos táblára - az úttesten. Alagútból ki, körforgalomba be, körforgalomból ki, jól megrak a hídon fölfele. Egyszercsak égtelen dudálás a hátam mögött, szép hosszan, ahogy illik. Egy gyönyörű zöld turista busz. Gondoltam magamban ez igen, egyrészről sok értelme van, hiszen most, h beérsz a belvárosba már szabad az út, repítheted a népet... Másrészt ugye széles az a híd, ha lehuzódok simán elférsz mellettem, valóban érdemes "jelezni" a jövetelt, hogy is lehettem ilyen figyelmetlen... Mindeközben egy rövid szünet, majd egy újabb szép hosszú duddantás. Igazán figyelmes, ha esetleg elsőre nem szúrtam volna ki, volt olyan kedves és mégegyszer jelezte, h érkezik, neki is tetszik a híd, szép ez a város, már alig várja, h beállhasson újra a kocsisorba a József Attilán. Újabb kis szünet, intettem neki, h nézd balra ott az Akadémia, míves épület és ha szerencséd van még a Parlamentet is elkaphatod. Még gondoltam is rá, hogy kicsit lassítok, nehogy lemaradjon a látványról. És ekkor újabb dudaszó, majd ütemesen elkezdte nyomni a dudát, míg egyre gyorsabban gurultunk lefelé a hídról...

Sajnos már régen magam mögött hagytam a József Attilán, amikor megvilágosodtam (igy elmaradt a cinkos egymásra kacsintás): nem akart ő semmi rosszat, fölfele hosszúkat dudorászott, hogy tolja a levegőt mögöttem, segítse a hídközép elérést, aztán pedig csak próbálta velem élvezni a lejtön lefele gyorsulást, adta a ritmust és gondolom ábrándozva figyelte, hogy mennyivel jobb nekem, a biciklistának, mint neki, aki itt vacakol ezzel az 50, még álmosan mosolygó, de újabb kalandokra és dugókra éhes turístával a háta mögött...