A Lyukak

Volt egyszer egy utca, és abban egymás mellett három bisztró. Akár ideális volt ez, akár nem a versenykapitalista tulajdonosoknak, mégis bőségesen jöttek-mentek abban az utcában éhes emberek, akik készek voltak betérni bármely utukba eső bisztróba.

Igenám, de kettőnek a három közül nem nagyon volt forgalma. Két szomszédos tulajdonosuk legtöbbször kint állt a bejáratnál és összefont karokkal, tétlenül beszélgetett egymással.

"Nem nagyon megy a bót", mondta az egyik, a sovány, rókaképü tulaj. "Ja. Nem nagyon gyünnek zabálni", válaszolta a kövér, disznóképü erre. "De neki megy. Most is tele van a hely nála!", felelt erre a sovány.

"Hogy csinálhatja?", töprengett a kövér a harmadik tulajról, aki sokkal sikeresebbnek látszott náluk. "Menjünk el hozzá és csikarjuk ki belőle az üzleti titkát!" javasolta a rókaképü, aki ravaszabbnak és intelligensebbnek tűnt mint a disznóképü cimborája, versenytársa.

Úgy is tettek. Amikor esteledett, lehúzták redőnyeiket és belátogattak a harmadik vendéglátós szomszédjukhoz. Már lecsillapodott a forgalom, de még mindig elég sokan voltak nála. A harmadik bisztrós egy nyílt tekintetü ember volt, és nyílt szívvel is fogadta e kettő látogatását.

Leültek mindannyian egy szabad asztalhoz. Udvarias szavakat váltottak, és hamar az üzletre terelődött a szó. A nyílt tekintetü vendéglősnek jól ment a bolt, és "Köszönöm, jól megy", mondta nekik. Nekik meg "Megyeget, megyeget", ahogy ők válaszoltak, szépítgetve a valóságot.

Hamar aztán a rókaképü vendéglős fölvetette, hogy mindenki árulja el a saját sikerének titkát, és így ossza meg azt a jó szomszédságért és a bisztrós összetartásért. "Neked mi az üzleti sikered titka?" szegezte ezt a ravaszul megrendezett kérdést a disznóképü cimborájához.

"Hát...", pislogott idegesen emez. "Én megbuheráltam a lyukakat..." "Mit csináltál? Miféle lyukakat buheráltál te meg?" kérdezte most a sovány, egy kis idegességet, izgatottságot elárulva magáról ekkor.

"Hát...", hebegett a kövér, "a lyukakat ezeken itten", mutatott babrálva az asztalon levő só és borstartókra. "Egy este lehúztam a redőnyt, hogy senki se lásson be, és betömtem, eldugaszoltam, leszűkítettem a lyukakat az összes só és borstarón, az összes asztalon."

A rókaképün most hirtelen megkönnyebbülés látszott, mert hátradőlt és öntelt, büszke vigyor ült a száján. De a kövér folytatta. "Rengeteget tudok megtakarítani. A só nagyon drága. Az meg külön mulatság számomra amikor leskelődök ki a konyhából, hogy a vendégek bosszankodva rázzák erősen a sótartót meg a bors tartót, és alig jön ki belőlük valami."

"Te tyúkeszü ostoba! Te eldugaszoltad a lyukakat? Spóroltál a sóval? Így tetted hatékonyabbá az üzletedet? Hahaha!" támadt rá most gúnyosan a sovány, kimutatva azt az ő hamis, cimboráját is hátbaszúró jellemét, ami önérdeket ismert csak.

"Lehet, hogy hihetetlen, de én is pont a lyukakat buheráltam meg. Az én üzleti sikerem titka is pont ezeknek az asztali sótartó meg borstartó lyukaknak a megbuherálásával függ össze!" jelentette ki.

"Csakhogy én nem elszűkítettem, hanem pont ellenkezőleg, kitágítottam őket!" tette hozzá büszkén, a saját intelligenciáját bizonyosan magasabbnak érezve, mint a kövérét.

"Amikor a vendégek sót meg borsot akarnak szórni az ételükre, akkor egy kupacban kijön egy csomó só meg bors, csak úgy ömlik váratlanul! Aztán alig bírják enni az elsózott ételt, csak nyammognak undorodva, legtöbben ott is hagyják. Én is lesem a konyhából, és máris megyek leszedni az otthagyott ételt. Azt meg belekeverem, vissza a fazékba, és újra kimerem az új balekoknak akik bejönnek hozzám. Ez az igazi, ipari méretü megtakarítás, nem a te kis-stílü spórolásod a sóval!"

A harmadik vendéglős csöndben ült, és mélyen elgondolkodva halgatta végig ennek a kettőnek a számára megdöbbentő kinyilatkozását őelőtte.

"No, és te, teneked mi az üzleti titkod?" Kérdezték most várakozóan őt. "Az én üzleti sikerem titka nem is igazából titok", kezdett most beszélni a nyílt tekintetü vendéglős. "Akármilyen meglepő, de az én sikerem is pont ezekkel a lyukakkal függ egyenesen össze."

A két kópé bisztrós tűkön ülve figyelt. "Szóval, te is megbuheráltad a lyukakat?", kérdezték, de inkább máris állító módon vették ezt.

"Nem. Én nem buheráltam meg a lyukakat." "Hogyhogy? Akkor hogy lehet az, hogy a te sikered is a lyukaknak köszönhető? Ne hallgasd el előttünk a zsiványságodat, mi is elmondtuk neked a miénket!"

"Nekem nincs zsiványságom. A lyukak a só meg bors szóróimon úgy hoznak nekem sikert, hogy éppen akkoráknak hagyom meg, amekkorákra gyártották őket."

"Az nem lehet. Mindenki csal valahogyan. Te is biztosan csalsz, csak nem akarod elárulni a módját. Megbíztunk benned és kitárulkoztunk, de te felültettél minket. Most megtudtad a mi módszerünket, és biztos azt is ellenünk akarod majd használni a kegyetlen üzleti versenyben!" vádolták meg hevesen.

"Ki vele! Te hogy buheráltad meg a lyukakat?" Most már több vendég is felfigyelt az egyre hangosabb és indulatosabb kettősre ott a tulajjal egy asztalnál.

"Lyukakat logikusan csak két féle képpen lehet megbuherálni. Az egyik a leszűkítés, a másik a kitágítás. Nincs harmadik módja a buherálásnak." magyarázta nekik higgadtan a tulaj.

Ekkorra már minden vendég odafigyelt. A két szélhámos fölindultan kezdett körbejárni az asztaloknál, és bizonykodva kérdezgetni a vendégeket, hogy mondják csak el, mily rendellenességeket vettek észre a sószóró lyukaknál ebben a bisztróban.

Semmi rendellenességről nem tudtak itt a vendégek, és felháborodva védelmezték a tulajt és bisztróját. De egyik másik emlékezett, hogy a két szomszédos bisztróban bizony mindig baj volt a lyukakkal. Az egyik vendég hunyorítva kezdte vizsgálgatni a disznóképünek a fizimiskáját.

"Ő az!", kiáltott föl. "Ez az egyik szomszéd bisztrós! Őhozzá szoktam járni enni, de az étel mindig sótlan volt, és meg se tudtam sózni azokkal a vacak eltömődött sótartókkal! Elegem lett végül a fukar, kis adagok miatt is, és ide kezdtem járni, mert itt minden rendes és jó."

Egy másik vendég meg a rókaképüt ismerte fel. "Ez meg a másik bisztrós! Én meg őhozzá jártam, de hasznavehetetlenül nagy lyukak voltak a sószórókon ott. Mindig túlsóztam velük az ételemet. De abban se vagyok biztos, hogy nem e mások otthagyott adagját tálalta nekem mindig fel! Átváltottam erre a bisztróra és azt soha meg nem bántam."

Akkor már hatalmasra növekedett a perpatvar és mindenki felismerte a két zsivány bisztró tulajdonost, mert mindenki jól megjárta velük a múltban. A vendégek felálltak, és forrongó hangulatban kezdték vádolni és felelősségre vonni őket. Annyira, hogy már botok és esernyők is fenyegetőn kezdtek emelkedni a magasba!

A zsivaly és a feszültség egyre nőtt, és egyszer csak agyabugyálássá vált a dolog. Usgyi, a két csibész menekülni kezdett ahogy a hátukon pufogtak a vendégek botjai, esernyői, szatyrai! Kimenekültek a bisztróból, de a nép utánuk!

Szaladt ám a két zsivány! Szaladtak, szaladtak, meg sem álltak, míg egyszer egy kommunista országba el nem értek. Ott aztán folytathatták tovább a csaló szélhámos életüket, pont olyanok között, mint ők maguk!

________________

Sajnálom a bolondot.

Születés

Történt egyszer, hogy az anyaméhben fiúikrek fogantak. Teltek a hetek, és a fiúcskák növekedtek. Ahogy növekedett a tudatuk, úgy nőtt az örömük is:
- Mondd, nem nagyszerű, hogy fogantattunk? Nem csodálatos, hogy élünk?
Az ikrek elkezdték felfedezni világukat. Amikor megtalálták a kölkdökzsinórt, amely összekötötte őket anyjukkal, és eljutatta hozzájuk a táplálékot, énekeltek az örömtől:
- Milyen nagy anyánk szeretete, hogy megosztja velünk saját életét!
Ahogy azonban telt-múlt az idő, és a hetekből hónapok lettek, az ikrek hirtelen észlelték, mennyire megváltoztak:
- Mit jelentsen ez? - kérdezte az egyik.
- Ez azt jelenti - felelt a másik -, hogy tartózkodásunk ebben a világban a végéhez közeledik.
- De én egyáltalán nem akarok elmenni innen - viszonozta az első -, szeretnék mindig itt maradni!
- Csakhogy nincs más választásunk - felelte a másik. Talán van élet a születés után is!
- Milyen lehet az? - kérdezte kétkedve az első. El fogjuk veszíteni az életet jelentő köldökzsinórt, és anélkül hogyan élhetnénk? Azonkívül mások is elhagyták már ezt az anyaméhet, és senki sem tért ide vissza, hogy megmondja nekünk, van-e élet a születés után. Nem, a születés a vég!
Egyikük mély bánatba merült, és így szólt:
- Ha a fogantatás a születéssel végződik, mi értelme van az életnek az anyaméhben? Értelmetlen az egész. Talán még anya sem létezik.
- De kell, hogy legyen! - tiltakozott a másik. Különben hogyan kerültünk volna ide? És hogyan maradhattunk volna másképpen életben?
- Láttad-e valaha anyánkat? - kérdezte az első. Talán csak a képzeletünkben létezik! Mi gondoljuk ki magunknak, mert így jobban megérthetjük életünket.
Így teltek az utolsó napok az anyaméhben, telve kérdések özönével és nagy félelemmel. Végül is elérkezett a születés pillanata, amikor az ikrek elhagyták addigi világukat, és kinyílt a szemük. Tele tüdőből felordítottak. Amit láttak, meghaladta legmerészebb elképzelésüket is.

=====P=E=T=Y=A=====
bringás képek | hajnalpor | blog
A te autód menő, az én bringám HALADÓ!

"Tehetséges, bölcs és jólelkű volt, arra született, hogy vezetői tisztséget töltsön be - de a közéleti tevékenységnek még a gondolatától is írtózott, tudta, hogy ha vállalja a vezetői szerepet, egy perce sem lesz kedvenc időtöltéseire (ami a virágápolás, a zenehallgatás és a zongorázás volt)*.

A megoldás nagyon egyszerűnek tűnt: átadta a hatalmát, egyszerűen átruházta másra, akiről úgy tűnt, alkalmas a feladatra - jómaga pedig a családi fészekben élvezte az egyszerű, csendes élet örömeit és polgári foglalkozását.

Azaz csak élvezte volna, ha a körülmények nem változtak volna meg egyre jobban. És egy nap arra ébredt, hogy a külvilág zavaros eseményei, amelyek a romló közállapotokat tükrözték, már csendes otthonába is behatoltak és lehetetlenné tették az életet...

Ekkor jött rá, hogy mekkorát tévedett. Olyannak adta hatalmát, aki méltatlan volt rá, akinek ostobaságával csak kapzsisága, hataloméhsége vetekedett - és aki a közösség szolgálata helyett csak önmagával törődött... A következmények nem is maradtak el!

Napokig gyötörte a lelkiismeretfurdalás, a tudat, hogy a sok igazságtalanságért, az elmúlt idők sorozatos, elhibázott döntéseiért jórészt ő is felel - míg nem kevés tépelődés után rájött, hogy egyetlen dolgot tehet: visszaveszi a hatalmát, és vállalja, amit kell: a közéleti szerepet. Akkor is, ha ezentúl kevesebb idő jut a virágaira és a zongorázásra.

És így is tett."

(miután minden jóra fordult)

Összefoglaló, az eredeti mese szerzőjének és címének megfejtői dicséretben részesülnek :)

***************************************

*és biciklizni is nagyon szeretett :)

(ebből a blogból nem kellene inkább egy fórumot kreálni?)

=====P=E=T=Y=A=====
bringás képek | hajnalpor | blog
A te autód menő, az én bringám HALADÓ!

Apázás

Egy hölgy élt egyszer egy kátyús városban. Történt egy napon, hogy biciklizett a forgalomban, és ki kellett kerülnie egy kátyút. Hátranézett, majd szabályosan kihúzódott a sáv közepére, és kikerülve a kátyút, vissza húzódott a padka mellé.

Az utána jövő autós, akit pedig nem is akadályozott ez a hölgy, kikiabált neki az ablakon, elhúzva sietősen mellette: "Hé, bicajos! Mit kacsázol te itt előttem? Nem tanított meg téged az apád rendesen biciklizni?"

A biciklist meghökkentette ez a szemtelen hangnem. Amikor beérte a pirosnál a motorját túráztató autóst, megkérdezte tőle, hogy mi is a probléma.

"Az igazság az, hogy az én apám nagyon is rendesen tanított meg engem biciklizni. De beszéljük ezt nyugodtan meg", mondta a férfinak.

Ez a magabiztos hölgy nem félt senkitől, és jónak tartotta mindig nyugodtan megbeszélni az autósokkal a problémát amit az autósok jeleztek indulatos, tiszteletlen és igazságtalan szavaikkal.

Az autós kiszállt, és láthatóan kényelmetlenül érezte magát ebben a helyzetben. Egy nővel állt szemben, akire nem merhetett olyan gátlástalanul kezet emelni, ahogyan arra talán hajlamosabb lett volna egy másik férfival szemben.

"Hogy meri az én apámat említeni ilyen értelemben? Maga nem tiszteli mások apját úgy, ahogyan a sajátját is kellene tisztelnie?" kérdezte higgadtan az embertől.

Az autós meglepődött. "Na, csak ne érzékenykedjünk. Meg ne is gyerekeskedjünk. Különben is, ki a te apád, akit annyira kellene tisztelnem, mint az én sajátomat?" pimaszkodott az autós, még mindig csendőr tegezéssel.

"Az én apám erős. Rettenetesen erős. Meghajlítja puszta kezével a vasat." felelte erre a nő. A férfi hahotázni kezdett, és nem akarta tovább folytatni ezt a teljesen szokatlan, és szerinte infantilis beszélgetést.

De a bicajos folytatta. "Az én apám keze hatalmas. Az én kezem elvész benne, amikor fogja, amikor sétálunk és vigyáz rám. S különben pedig maga ne tegezzen engem."

"Na, nézze kislány, most már elég, nekem sietnem kell, nem érek én rá itt elmebetegekkel beszélgetni, mint amilyen magácska!" látszott meghátrálni, de még mindig szemtelenül feleselt a férfi.

"Hű, de milyen vicces reggelünk van!", fújt aztán tettetett fáradtsággal. "Na, de már csak kíváncsiságból, hol van az a maga vasgyúró apja? Mit csinál éppen most? Hajlítgatja a vasat azzal a lapát kezével az erős emberek világbajnokságán?" folytatta gúnyosan.

"Nem. Ő már rég nyugdíjas. Otthon ül a karosszékében." felelte a nő. "Öreg nyugdíjas? Hahaha! Akkor menjen és kérje meg őt, hogy hajlítson most vasat! Én már láttam öreg embereket. A kezük gyönge, ráncos és eres. A maga apja nem tudja már meghajlítani a vasat!"

"De meg tudja hajlítani. Láttam, hogy meghajlította. Még látom most is. És azt mindig látni fogom. Úgy hogy nekem nem szükséges odamennem az én nyugdíjas apámhoz, hogy most ilyesmivel zaklassam. Elég vasat hajlított ő már a Vasgyárban."

"A Vasgyárban?", kérdezte most érdeklődve az ember. "Igen, a Vasgyárban, ahol dolgozott." "Hogy hívják a maga apját?" kérdezte félénkebben már az ember. "Jánosnak hívják. Kovács János az én apám neve."

Az autós nagyot nyelt. Látszott rajta, hogy zavarban volt. "A Jancsi bácsi?" kérdezte most egészen halkan. "Igen, a Jancsi bácsi, aki mindenkinek Jancsi bácsi volt ott a Vasgyárban. Maga ismeri az én apámat?"

"Ismerem. Igen, ismerem az apját. Én is a Vasgyárban voltam inas. Onnan ismerem őt... Kérem... ne haragudjon... Bocsásson meg." vált egészen szelíddé és megbánóvá most már az autós.

"Nem haragszom. Látja, indulatával azt sérti sokszor meg az indulatos ember, akit nem is volt igazában szándékában megsérteni."

"A biciklis szakkörnek volt a vezetője. Minden fiatal boldogan járt a szakkörre a Jancsi bácsi miatt. Engem is a keze alá vett. Én az intézetből kerültem a gyárba. Nekem apám helyett is volt az apám..."

"Maga a Karcsi, nem? Az apánk mesélt egy intézeti srácról... a Karcsiról. Akinek egy biciklit is csinált roncsokból a sufninkban... Kihajlogatta a görbe vázat, emlékszem."

Az autós szemében felbuggyantak a könnyek. A földre nézett zavarában. "Megvan még... őrzöm... Maga a Kati, a lánya, igaz?"

"Igen, a Kati vagyok. Biztos mesélt rólunk is a gyárban. Maga meg én egyidősek lehetünk. Úgy hogy akár tegeződhetünk is akkor."

"Igen, jó... tegeződhetünk... köszönöm... És átadná... átadnád az üdvözletemet a Jancsi bácsinak... az édesapádnak...?"

"Átadom, persze, megteszem. Ezt megteszem egy jó autósnak aki úgy szereti az én apámat ahogy az én apám szerette őt."

Karcsi ezzel könnyeit nyelve elhajtott. Óvatosan, sokkal óvatosabban aznap, mint ahogyan szokott. S azután is már mindig óvatos volt, és nem szólt ki durván a bicikliseknek az ablakon át.

A régi biciklijét pedig, amit Jancsi bácsitól kapott régen, elővette és letisztogatta egy új életre, ami új életet ő komolyan eltökélve kezdett.

________________

Sajnálom a bolondot.

Hát írtam egy mesét...már ha ez mese. Ígyekeztem nem túl szájbarágósra, és természetesen a mese szereplőinek megnyilvánulásaiért csak ők felelnek, nem a szerző, aki lehet, hogy nem is ért egyet velük :D. A téma kényes, de igyekeztem nem brutkó lenni. Leíró részeknél nem szeretek múlt időt használni, mert akkor játszodnak le a szemem elött, amikor leírom. Ez állítólag stilisztikai hiba. Lehet.Jó olvasást.
Üdv.

Ádám

Nem csípem Csernust. Vannak módszerek, amiket átvett VALÓDI analitikusoktól.Az már a médiakultúra hibája, hogy a legtöbben ezt tőle látják, nem a legjobb kiadásban. De én nem vagyok pszichológus, és ez nem is -csak-pszichologizáló írás akart lenni. Itt egyszerűen olyan dolgok vannak, amelyek sokat segítettek volna nekem tíz éve, nem is csak a kerékpározás kapcsán.És nem is csak tíz éve. Inkább filozófia, mint pszichológia. Egyébként is, ebben az írásban a karakter:
-nem bunkó
-nem bántóan agresszív
-nem mondja meg a tutit, legfeljebb hogy Ő hogy csinálná
-van humora
hát hol hasonlítana ez a fennt említett személyre?
----------------------------------------------
Köszi a "zseniálist":)!

Üdv.
Ádám

A Visszafelé Folyó Idő

Sci-Fi trilógia

Epizódok egy bicajos életéből, aki egy másik Univerzumban élt.

A kezdet

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös Univerzum ami mindenben megegyezett a miénkkel, kivéve egy dolgot. Abban az Univerzumban visszafelé folyt az idő!

Bármily elképzelhetetlen is ez sok komoly tudós szerint, mégis létezett egy ilyen világ, annak egészen meglepő és sajátságos törvényeivel.

Az élet titokzatossága, a keletkezés, a születés, a halál és az elmúlás megfejthetetlenül titokzatos volt annak a vilagnak a nagy gondolkodóinak számára.

Éppen úgy, ahogy a mi előrefelé folyó idejü világunknak a rejtelmei érthetetlenek a mi gondolkozóinknak is.

De térjünk most rá az élet keletkezésére és a mi bicajosunk világra jöttére. Sok sok ezer év során, egy széles földterület mélyében, szabályos elrendezésben az egész területen, meszes képződmények alakultak ki lassan-lassan.

Milliónyi nap telt el. Milliónyiszor nyugodott fel a Nap Nyugaton és kelt le Keleten, mire az egyik ilyen meszes csoportosulás csontokká álakult, és hús épült köréje, ott a föld alatt. Ő volt a hősünk, a biciklis. Még nem élt.

Egy faláda alakult ki mozdulatlan teste körül, míg szép tiszta ünnepi ruha lepődött rétegekben rá. Ez volt az ő születési ruhája! Egy napon, közel életre kelésének idejéhez, munkások jöttek akik nagy márvány köveket szedtek le felőle a virágos kertből, melynek földjében várt.

Hervadt virágok virultak ki a kis földkupacon fölötte, ami megmaradt. Hamar egy nagy csoport ember jött, hátrafelé gyalogolva, egy pappal. Mindenki megölelte és megcsókolta egymást.

Jött két lapátos ember, és lapátjaikat lefelé tartava, földet vonzottak le a kupacról. Apró földszemcsék és rögök sokasága ugrott fölfelé, rá a lapátjukra, amit egy növekvő dombba nyomtak. Egy gödör keletkezett, és előtűnt a szép faláda, rajta a bicajosunk nevével.

Lassan, óvatosan fölengedték kötelekkel, nehogy hirtelen fölugorjon. A visszafelé folyó időből eredő ellen-gravitációban nem arra kellett vigyázni, hogy a dolgok le ne essenek, hanem arra, hogy föl ne ugorjanak. Most a pap beszélt, és az emberek szemeibe könnyek szívódtak fel.

A faládát egy fekete, díszes üvegü autóba tették, ami aztán tolatva kezdte követni a hátrafelé bandukoló embereket. Ők voltak a biciklis hozzátartozói, barátai és ismerősei, akik mind tudták, milyen szép élete
lesz neki és hogy fogják őt szeretni.

A visszafele folyó idejü világban ismert volt a jövő. Pontosan tudták előre az emberek, hogy mi jön a következő percben. Még egy olyan mondásuk is volt, hogy mindig lehet tudni, hogy mit hoz a jövő.

Azonban a múlt homályos volt nekik, és még azt se tudták biztosan, hogy mi történt az előző pillanatban. A jövőkutatás könnyü volt nekik, míg a történelem inkább egy ezoterikus tárgy volt.

Ezért is közlekedtek hátrafelé. Nem kellett nekik figyelniük hova lépnek. Pontosan tudták, hogy hová fognak lépni és miféle akadályokat fognak kikerülni. Viszont hátrafelé figyeltek szemeikkel, fölmérni, fürkészni és megtudni, hogy honnan is jöttek.

Szóval, egy tiszta szobába vitték a faládát, ahol a szögek fejéről sebesen fölfele csapó kalapács mozdulatokkal kihúzták belőle a szögeket. Óvatosan leemelték a fedelét. Ott feküdt a biciklista hősünk, arcáról békesség sugárzott. Egy gazdag élet várt rá.

Kivették a faládából, egy ágyra fektették, és felöltöztették pizsamába. Leültek köréje, és sírtak az emberek. Megint egy csomó könny szívódott föl a szemekbe, és zokogás hangzott. Egyszer csak lassan kinyitotta a szemét az emberünk, és ez volt a jele annak, hogy már élt!

Halkan elrebegte az első szavát: "ilkiciB". Még gyönge volt, de világos volt ebből az első szavából, hogy ez az ember a biciklinek fog élni. Ugyanis abban az univerzumban mint mindent, a bicikli nevét is fordított időrendben ejtették ki.

A tevékeny évek

Még elég öregen bicajozott először, mondani se kell, hátrafelé a mi emberünk. Amikor először ült bicajra, nem is kellett neki megtanulnia egyensúlyozni vele. Nagyon gyakorlott volt a biciklizésben. Behúzta, majd lassan ki kezdte engedni a féket. Eközben a bicaj mozgásba lendült.

A meghajtás elve az ő univerzumuk hődinamikai főtörvényeit nem sértette. Hő gyűlt össze a fékpofákon a környezetből, és ellen-súrlódás adott forgási energiát a kerekeknek. Ezután lábával állandóan fékeznie
kellett a visszafele forgó pedált. Mégis az örökös gördülési ellen-ellenállás legyőzte ezt az erőfeszítését.

Teltek, múltak az évek, és egyre fiatalabb lett. Megizmosodott, és ősz haja megszínesedett. Élete teljében sok minden foglalkoztatta. Volt egy biciklije, aminek nagyon örült. Évekig használta, majd egy napon bevitte a sufniba. Leszívta róla aerosollal a megnedvesülő lakkot, majd hónapokig szerelgette széjjel, nagy lelkesedéssel.

Három roncs biciklit alakított ki a szétszedett alkatrészekből. Ezek mindegyikét aztán egyenként különböző roncstelepekre vitte. Ócskavas hegyekbe túrt bele, fáradtságot nem kímélve keresve a legjobb helyet, ahol egészen a mélyre belenyomkodva elrejthette őket. Eközben még izzadtságcseppek is bele szívódtak a hátába.

De nem mindig ilyen romboló cselekedeteknek élt. Néha rátört az alkotó ösztön is, ahogyan több más biciklis társára is. Volt olyan eset, hogy egy tükröt hirtelen mozdulattal rácsavart egy olyan autóra, amin nem volt tükör. Erre a jócselekedetre pedig az autós hálátlanul ezt kiáltotta ki neki az ablakon: "!dáyna avruk A"

Amikor fiatalabb lett, történt egyszer egy jobbesete, ami a baleset fordítottja. Mint minden jobbeset, ez is nagyon jól jött neki. Iszonyu fájdalmat érzett a mogyoróiban napokig. Tudta, hogy jobbesete lesz és készült rá. Egy napon, egészen sántikálva már a fájdalomtól, oda hátrált egy villamos sínhez, és beletette az első kereket a vályatába.

Nehézkesen a fájdalomtól, áttette lábát a vázon és rányomódott lassan a váz csőre. Eltorzult arckifejezéssel kiáltott egyet hangosan, és hirtelen fölcsúszott az úlepével a nyeregbe. Aztán az első kerék hirtelen kirándult a villamos sínből.

A ferde helyzetéből villámgyorsan kiegyenesedett kormánnyal, egy hatalmas rándulás után, vidáman tekert hátrafelé tovább. Mivel nem lehetett hátra tudni a múltat, nem is sejtette, hogy ilyen fájdalom múlasztó jobbesete volt az imént!

Biciklisünk a gyalogosok barátja is volt, és elnézegette a zebrákat. Szegény gyalogosoknak egy csonmót kellett várniuk ott. Az autósok ott is állatok voltak. Ötsebességes rückverzük volt, és mindig a leggyorsabb sebességben tolattak.

Érdekes volt egy mi világunk belinek megfigyelni a zebrákat abban az univerzumban. A gyalogosok körültekintés nélkül léptek le a zebrára és
egyből mentek is át, hátrálva rajtuk. Az autósok, elég különösen, a zebra másik oldalán álltak meg, már amikor megálltak.

Amikor a gyalogosok átértek, akkor fölléptek sarkukkal a túloldalon, és vártak! Megvártak vagy tizenöt-húsz vadul tolató autóst is, mielőtt látszólag megunták ezt végül, és elhátráltak a járdaszéltől. Ez azonban látszólagos nekünk. Azért vártak, hogy megadják azoknak az autósoknak az utóbbságot. Különös világ!

A lecseperedő évek

Hősünk egyre véznább lett, és belépett az ifjúkorba. Iskolába kellett járnia, hogy felejtsen. Számítógép programozóból készült gyerek lenni, és egy csomó mindent kellett elfelejtenie.

Egyből az érettségivel kezdődött az iskola. Vége volt a fellélegzésnek, és ellentanulással kellettek telnie ifju éveinek. Nem is sok ideje maradt szegénynek a bicajozásra.

Egy szakdolgozatát, ami pedig egy komoly számítógépes program volt, hónapokig bontott széjjel, sorról sorra. leleményes logikát kellett alkalmaznia minden kódra amit kiiktatott, egyre tökéletlenítve azt a programot. Végül egy üres papírhoz jutott, sikeresen elvégezve azt az ellen-tanévet.

De amikor kisebb lett, boldog idők jöttek megint. Biciklizhetett kis biciklijén, amire lassan már stabilizáló kerekeket tervezett szerelni az apukája. Ugyanis a kis biciklistánk már igen-igen imbolygott vele. Kezdte elfelejteni az egyensúlyozást. Egy napon aztán már nem is ment neki, hiába próbálgatta.

Hamar a kis biciklije után triciklivel kezdett járni. Ekkor már teljesen megcsökkent, és egyre kisebb, régi használt ruháit vette fel. Szerencsére ezek a kis nadrágok és ingecskék egyre szebbek lettek a használatban, és a kivásott lukjaik beszövődtek.

Aztán eljött a nap, amikor utoljára szállt le a kis triciklijéről. Ez vadonatüj lett, és ott nyomban elvették tőle, aminek nagyon örült.

Eljött az idő, amikor anyukája és apukája elmondták neki, hogy a kisbaba hova megy, mert még elég értelmes volt arra, hogy ezt ne értse azután meg. Egy gólya viszi el a kisbabát a kéményből. Aztán már egyre kevesebb szót tudott, és gügyügni kezdett.

Hamar egy-két évre erre, egészen kicsi baba lett, és sokat sírt már. Amikor pedig egészen picike babácska lett, elvitték őt anyukájával együtt a kórházba. Szülészek készültek elő a nagy eseményre. Óvatosan belenyomták őt anyukája hasába. Nagy volt azután a várakozás.

kilenc hónapig csökkengetett ott. Közben anyukájára különös, kívánó étvágy jött sokszor, miután kivette szájából a falatokat. Apukája sokszor ölelte át anyukáját, míg mindketten símogatták az egyre kisebb hasát, a kisbabára gondolva.

Végül már nem is látszott, hogy kisbaba volt benne. Egy éjjelen, amit mélyen végig aludt az apukája, nagy horkolásból fölébredt, és egyből szeretgetni kezdte a kis biciklistánknak az anyját.

Szenvedélyesen és szerelmesen ölelkeztek és szeretkeztek ott lassu lecsillapodással, egy szeretett fiuk halvány, reményteli emlékével.

Vége

________________

Sajnálom a bolondot.

Second strike.
Ajánlom azt a mesét annak a kedves BMWésnek, aki egy esős januári estén leszorított a Gellért-rakparton. Mert nem a bringagyalogút nevű förmedvényen mentem, kb. 50-nel, és neki a tök üres úton kerülni kellett. Biztos nem látott, mert csak két hátsó lámpám és három prizmám volt. Amúgy biztos sok rendes BMW-s van, magam is ismerek egyet kettőt.Akinek nem inge, ne vegye magára.
Jó olvasást.
Ádám

Egy példányt majd dedikál nekem Mester? :)
---
"Romanes eunt domus!"-a Romanes nevűek a házba mennek!

Újabb írás, tartok tőle, magassan a fájdalomküszöb felett. A vicc se jó, ha elmagyarázzák, így csak annyit: nem ép előnyös színben tünnek fel ebben az írásban bizonyos szakmák, táplálkozási és életmódbeli szokások, másról nem is beszélve. Szándékom nem emberek megbántása, vagy blaszfémia volt. De ha azt veszitek belőle komolyan, amit komolynak szántam, és viccesnek, amit viccnek, aligha bántódtok meg.
Mikor ezeket a sorokat írom, egyik szomszéd épületben haldoklók, a másikban hullák hevernek, és én a kettő közötti harmadikban igyekszem viccesnek lenni, amelyben csak egy ember van, én. Aki, remélem, egyik előző csoportba sem tartozik. És ez nem vicc.

Jó olvasást. Ádám

Ps.: Ez még nyers verzió, ha hibát találtok - a helyesírást talán nem eröltetném, de másmilyet -szóljatok. Köszi

A Három Bicikli

(5 éves kortól)

Első Rész

Élt egyszer egy szegény favágó. Kunyhója fából volt, és benne fából volt minden. Ő építette ezt a kunyhót magának régen, és ő maga faragta bele a bútorjait fejszével és faragó késsel.

Arra járt egy kisfiú minden nap, gombát szedni az erdőben. Árva volt, és a messzi falucskában lakott, egy vályogházban. A nagyobb testvérei gyámkodtak fölötte. Nem nagyon volt mit enniük, így levest főztek erdei gombából.

A favágó elbeszélgetett sokszor a fiúval. Megtudta, hogy milyen messziről jár ide az erdőbe a gombáért. Egy jó hosszú óra volt ide is, vissza is az út, míg egy jó órát kellett a gombát is szedegetni, amire megtelt a kis kosár.

Egy napon odahívta a fiút a favágó a kunyhójához: "Nézd, mi van itten!", húzva elő egy fából készült kerekes szerkezetet. "Bicikli! Neked faragtam." A fiú soha életében nem látott még biciklit, és csodálkozva nézte a furcsa kis tákolmányt.

"Mire jó ez?", kérdezte kíváncsian. "Sebesen tudsz majd menni vele. Megjárod te azt a hosszú utat majd kevesebb mint fele idő alatt is! S látod, itt egy kampó a kosárnak is, hogy azt se kelljen majd cipelned."

A fiú eltáttotta a száját. Meg se értette, hogy tudhat majd sebesen menni azzal a dologgal, a biciklivel, ami neki újdonság volt. "Ráülsz, és egyensúlyozol. Meglököd magad először a lábaddal, és hajtod ezt a két kurblit oldalt a keréken."

A kisfiú máris izgatottan rá akart ülni a fabiciklire, de ügyetlenül azt se tudta, mit kell fogni rajta. A favágó egyenesen tartotta neki a kis bicajt. "Ez a rúd itt előtted a kormány. Fogjad, és arra fordítsad, amerre menni akarsz. No, most lökd meg előre magad a lábaddal!"

A kisfiú előre lökte magát vele, és gurult is a bicikli egy-két lépés hossznyit, de majdnem eldőlve megállt. A favágó ott volt, és elkapta. "Még meg kell tanulnod ezt. Nem mehet ez egyszerre." A fiú kicsit csalódottan ült a kis fabiciklin, ami csupán ily picit gurult, és nem is ment sebesen, amire ő várt.

"Ne búsulj. Ma gyakorolni fogunk egy kicsit, meg holnap is, meg minden nap csak egy kicsit. Hamarosan meglátod, sebesen fogsz menni vele!" Azzal tanítgatni kezdte a fiút, aki hitt neki. Szorgalmasan próbálgatta lökni magát, és pihegett is már a lelkes erőfeszítésektől.

"No, jól van, mára elég, lesz még holnap is.", mondta neki a favágó. "Meg gombát is kell szedned még, mielőtt hamar elmegy a nap." Azzal elbúcsúztak egymástól.

Másnap aztán megint eljött a fiú, méghozzá korábban is a szokottnál, mert már alig várta, hogy ülhessen a kis biciklijén és sebesen mehessen már vele. Megint próbálkozott, gyakorolt egy kicsit.

Így ment ez egy hétig, amire már sikerült neki jó darabokat tekernie, egy picit kacsázva és dülöngélve még a kis biciklijén. De egyre magabiztosabb lett, és hamar kanyarogva kerekezett ide-oda a fák között. Már vidáman bízott benne, hogy tényleg sebesen fog ő menni majd egyszer.

Aztán egy nap ezt mondta neki a favágó: "Kisfiam, te most már tudsz biciklizni! Használd ezt a bicajt a házatok és az erdő között. Most már ezzel jőjj mindig gombát szedni, ne gyalog."

S a fiú attól kezdve a kis fabiciklijén jött és ment sebesen és vidáman az erdei úton, a gomba szedő kosarával. Nem is tellett már hosszú órákba ez a mindennapi dolga, hanem csak fele időbe. Jól is jött ez neki, mert hamarosan iskolába kellett járnia.

Vége az Első Résznek
(Folytatása következik)

__________

HOTYHOGY ?!

Keresztapa II. Abban van lábbal ablakkirugós folytogatós jelenet autóban. Ádám
______________________________________________________
"There is nothing more horrifying than stupidity in action."

A Három Bicikli

(5 éves kortól)

Második Rész

A kisfiú egész nyáron át a biciklijével jött és ment a házuk és az erdő között. Könnyebb is, gyorsabb is volt neki így szedni és vinni haza a gombát.

Hamar eljött az iskolakezdés ideje, és első osztályba kezdett járni a faluiskolában. Oda is a kis fabicajával járt, ami elválaszthatatlan lett tőle. Nagyon szorgalmas és jó tanuló volt. A falusi tanító látta, hogy ez a gyerek iskolába is jár és az erdőbe is, megszerezni a napi betevőt.

Telt múlt az idő, és egyik évről a másikra cseperedett fel a kisfiú és fiatal legény lett már. Hét évet járt már le az iskolából. A kis biciklije jól szolgálta őt hét évig, de bizony már túl kicsi volt az egy megnőtt gyerekhez.

Az történt, hogy befejezte jelessel az iskolát, és gépész inasnak vették fel a közeli városba, egy mérnök mester mellé. Ezt mondta neki a falusi tanítója az utolsó napon: "Fiam, a város nincs túl messze, de ezt a kis fabiciklidet oda mégse használhatod az országúton. Meg ki is nőtted azt már."

"Mit használhatnék én mást?", kérdezte a fiú. "No, majd kivesszük a kamrából az én régi vasbiciklimet, megjavítjuk és felújítjuk. Az lesz a te városi biciklid."

Azzal a tanító előhozott a kamrából egy régi, nagy, poros és pókhálós vasbiciklit. A fiú meglepődött. "Ez is bicikli?", kérdezte hitetlenkedve. "Ez az igazi felnőtt bicikli. Vasból van, gumi kerekekkel és lánccal.", felelte a tanító.

A fiú kíváncsian nézte, hogy a tanító hogy veszi le és foltozza meg a gumikat, és hogy keni meg a láncot. A lánc nagyon érdekes volt számára, hiszen az ő kis fabicikléjének nem volt lánca.

Amikor a nagy vasbicikli kifényesítve állt ott, ezt mondta neki a tanító: "Ülj rá, de vigyázz, először szokatlan lesz. Sokkal magasabb és nehezebb, mint a kis fabiciklid. Próbálgasd, barátkozz meg vele."

A fiú ráült, és egyből tudott is menni vele, hiszen biciklizni nem kellett már megtanulnia. Csak hozzá kellet szoktatnia magát ehhez az újhoz. A nagy bicikli meglepően simán ment számára. Súlya is volt, és valahogy természetesen és méltóságteljesen sikerült neki kormányoznia.

"Megy ez majd olyan sebesen, mint az én fabiciklim?", kérdezte most egy kicsit aggódva, mert sokat számított neki az, hogy sebesen menjen. "Mi az hogy!", felelte a tanító. "Még sebesebben is. Ez egy láncos vasbicikli, arra való, hogy jól menjen. De vigyázz, az országúton nem szabad száguldani. Ott szabályok vannak."

A fiú kiment az országútra egy próbát tenni. Még olyan élménye nem volt! A nehéz, magas bicikli simán ment, és szinte dübörgött a szél a fülei mellett, ahogy meghajtotta.

Aztán eljött az inaskora első napja. Hajnalban indult a nagy biciklijén a városba, hogy időben oda érjen. Nagy élmény volt neki ez az első országúti biciklizés a városba.

Csak a bicikli és az út volt az eszében végig. A kormányzás, a pedálozás, a sima gördülés, és a sebesség, mindaz az öröm amit ez az előkelő jármű adott neki.

A városba érve megkereste a mérnök mesterét és elkezdte első inas napját. A mérnök mester mechanikai gépész volt, és csodák csodája, éppen a bicikli gyártás mestere! Műhelye tele volt bicikli kerekekkel, láncokkal, pedálokkal és vázakkal.

A fiú első napja olyan volt abban a műhelyben, mintha egy kincses kamrában találta volna magát. Rengeteg érdekes gépet és szerszámot látott. Szorgalmasan segítette a mestert minden dologban amire az megkérte őt.

Telt, múlt az idő és a bicikli szerelésről rengeteg dolgot megtanult. Figyelt és elsajátított minden fogást amit a mérnök mestere megmutatott neki. Látva a szorgalmát, néhány év után ezt mondta neki a mester: "Fiam, te többre vagy hivatott, mint a derék és becsületes, de egyszerűbb bicikli szerelés. Te egy jó bicikli tervező mérnök lehetsz."

Onnantól a mérnök mester a tervező irodájába is berendelte a legényt, aki már csaknem felnőtt ifjú lett. Meg is erősödött a mindennapi biciklizéstől a faluja és a város között. A nehéz falusi vasbiciklijét nagyon becsülte.

Azonban a mérnök mester tervező irodájában olyan bicikliket is látott, amik sokkal szebbek, sokkal jobbak lehettek annál. Ezt ő megértette, hogy egy dolog jobb és szebb lehet mint egy másik, de minden dolognak értéke van, amit nem kicsinyít le semmi más dolognak a nagyobb értéke.

Megtanulta a geometriát és a mechanikát, a tervrajz készítését, a fémek és más anyagok megmunkálását, mérést, szerelést és illesztést. S már maga is tervezett és készített egyszerűbb bicikliket.

Ahogy felnőtt, egy napon megtudta azt is, hogy versenybiciklik is vannak a világon. Ez nagyon izgatta őt, mert azelőtt nem is gondolta volna, hogy még sebesebben lehet a falusi vasbiciklinél menni.

"Kedves mester, engem nagyon érdekel a versenybicikli készítése. Megtanítaná nekem azt is?" kérdezte inaskorának utolsó évében a mérnököt. A mérnök fölnézett szemüvege fölött. "Csak a versenybicikli készítése? Én úgy érzem, hogy te még versenyezni is szeretnél, fiam."

"Versenyezni…? Hát... igen. Szeretnék sebesen menni... Biciklivel... Mindig sebesen és egyre sebesebben. Ez a vágyam, mióta először láttam biciklit.", válaszolta őszintén az ifjú.

"No, akkor lássunk hozzá!", jött a bíztató válasz a mérnöktől. Azzal egészen szokatlan tervrajzokat vett elő a fiókból. Azokon a rajzokon a biciklik kormányai egészen furcsák voltak. Egyáltalán nem olyanok, mint a falusi bicikliken levő kormányok.

De a még meglepőbb dolog az volt, hogy sebességváltóik is voltak! Hetekig tanította a versenybicikli elmélet alapjaira a mérnök a fiatalembert.

Azután hónapok teltek el a bonyolult sebváltók számításainak, tervezésének és gyártásának gyakorlati alapjainak átvételével.

Csináltak is ketten próbaként egy versenybicajt, amin aztán a mérnök tanítgatni kezdte az ifjút. Ez a gyakorló versenybicaj teljesen más volt, mint a falusi bicaj. A különösen görbe kormányra egészen rá kellett hajolni. Amikor kipróbálta az országúton, akkor az megint nagyszerű élmény volt számára.

Hét év telt el az inas korból, és egy napon ezt mondta a mester az ifjúnak: Kollégám! Látom amit látok. Kollégám, minden nap vizsgáztál előttem, és jelesen megfeleltél a mérnökségre. Fiatal barátom, holnap reggel várlak az otthonomba egy teára."

A fiatalember tehát felszabadult, méghozzá jeles eredménnyel, és kerékpár tervező mérnök lett! Másnap aztán elment a mérnökhöz, de most már nem inasként, hanem mint kolléga. A mérnök kertes háza a városban volt, és amikor odaért, becsengetett.

A mérnök behívta és leültette őt a szép polgári szobában, ahol már tálcán volt készen a tea. A fiatalember körülnézett, és sok fényképet látott a falon. Mindegyiken egy versenybiciklis ember volt. Hol versenybiciklijén, hol éremmel a nyakában, hol ezüst serleggel a kezében.

Udvariasan hörpintgettek a teáscsészéikből. "Ki az a versenybiciklista a fényképeken?", kérdezte kíváncsian a fiatalember. "Én vagyok. Amikor még fiatal voltam.", válaszolt a mérnök.

"Egy verseny biciklis bajnok tanított engem mérnökségre...?", ámult el a fiatalember. "Csak országos bajnok. Nem túl nagy eredmény. Vannak nálam jobbak, tehetségesebbek is. Például te, barátom. Te világbajnok is lehetsz."

"Én...? Világbajnok...?", nézett a fiatal mérnök maga elé merengve, míg szemében csillogás látszott. "Hát, nekem lenne ambícióm, mert mindig sebesen szeretnék hajtani! De ahhoz nagy tehetség kell... És egy szuper jó kerékpár..."

"Nos, edzhetsz keményen a nagy ambícióddal, és mérnök vagy: csinálhatsz magadnak egy szuper jó kerékpárt.", jött a határozottan bíztató válasz. "Igen. Azt hiszem, igaz. Megpróbálhatnám."

"No, gyere csak velem ide a házi műhelyembe. Mutatok neked valamit." Azzal hátra mentek a ház mögé, ahol egy tágas, tiszta műhely ajtaját tárta ki a mérnök.

Ott állt, fényesen és tisztán, mintha vadonatúj lenne, a mérnök-bajnok régi versenykerékpárja! "Ez a bajnoki kerékpár!?" nézte áhítattal a fiatalember a gépet. "Igen. Én terveztem és én csináltam magam. Sok-sok éve már annak... De még megy, s méghozzá milyen jól! Csakhogy... én már öreg vagyok..."

Az ifjú mérnök csöndes érdeklődéssel járta körül a gyönyörű gépet. Precíziós volt azon minden, és mérnöki mestermű volt valóban.

"Hát, akkor legyen most ez a tiéd. Ne késlekedj. Kezdj már ma edzeni. Te még fiatal vagy. Világbajnok lehetsz.", azzal a mérnök fölemelte a gépet és a fiatalember elé tartotta, hogy az vegye tőle át.

Az ifjú mérnök a volt mestere szemébe nézett és nagy megilletődéssel, lassan átvette tőle a biciklit. "Ez nagy ajándék... én mindig nagy ajándékot kapok mindenkitől... mindig egy biciklit..." mondta halkan. "Köszönöm."

Vége a Második Résznek
(Folytatása következik)

__________

HOTYHOGY ?!

:) Eddig is sorozat függő voltam!
---
"Romanes eunt domus!"-a Romanes nevűek a házba mennek!

Aszem lefogyott és playmate lett, de már csak Dundika néven közismert! :)
---
"Romanes eunt domus!"-a Romanes nevűek a házba mennek!

Borisz Álma

Második Rész

Borisznak tehát az alvás volt egyetlen menekvése a kegyetlen és zord valóságból. A valóság pedig az volt, hogy kiképzése rút háborúra és tengeri csatákra készítette őt fel. Alvás közben pedig kiszabadulhatott ebből a szörnyű ígéretű világból, és egy szelíd álomvilágba kerülhetett bele.

Aludni, s álmodni tán... Ez volt a megváltása minden éjjel. Álmodott ő a szép szerelméről, Natasáról, és a nyírfa ligetről. Álmodott a dácsáról és a szamovárról ott a veranda asztalán. Álmodott a lányról, ahogy az Rahmanyinovot játszott a zongorán.

Álmodott a nyárról, amikor kimentek ketten a mezőre és kergetőztek ott, és a méhek zümmögése és dongók dongása töltötte be a lágy meleg levegőt a magas fű felett. Álmodott ő arról is, hogy elkapta a kacagó lányt, aki megengedte akkor, hogy megcsókolja neki a kipirult arcát.

Borisz szerelmes volt, és értelmes számára csak a szerelem gondolata volt, és semmi más. Apjának szigorát értelmetlennek látta, a háborút és a hadiflottát értelmetlennek látta, és az életének ezt a jelen sorsát értelmetlennek látta. "Mi más lehet annál értelmesebb, mint a dácsájában laknia, békében az embernek, boldogan, együtt a szerelmével?", gondolta.

Az ébrenlét így a gyötrelmek ideje volt számára, amikor úgy érezte, hogy a pokol kínzó megpróbáltatásait kell neki kiállnia. Puskapor és gyutacsok betöltése, nehéz ágyúgolyók cipelése volt a feladata, amit pattogó parancsszavakra kellet neki végrehajtania.

Horgonylánc csörlőzés és kátrányfőzés, kötelek csévélése és hajó festés, sorakozó, gyülekező, fekvőtámaszok és sószsák, torna és helyben futás, "Igenis!" és "Értettem!" válaszok, mindez hangos, fárasztó, és jelentőség nélküli nyűg volt számára, amit ráerőltetett a sors.

Apjának szigorú, dübörgő szavai csengtek fülében: "Hogyha sikertelen leszel, akkor nem lesz dácsa, és nem lesz szamovár." Megriasztották őt ezek a figyelmeztető szavak. Ugyanis a szép Natasát nem tudta volna elképzelni másutt felségeként, mint a dácsa verandáján, ahol besüt a nyári Nap és ahol teára mindig kész a szamovár.

Kétségek közt jutott el arra az elhatározásra, hogy bárhogy legyen is, ő sikert fog elérni és jó haditengerész tisztté fog válni. Annak rendjén fogja ő elérni ezt, hogy apja ne tagadja ki a vagyonból őt, és hogy úgy elvehesse feleségül Natasa Jevgenyevnát. S hogy boldogan élhessenek az otthonban ahol ők gyerekekként megismerték egymást.

Szerelméért meg kell neki hoznia ezt az áldozatot, a mindennapok elviselésének áldozatát: Az álom és álmodozás nem elég, jött rá. Onnantól félénk és érzékeny természetét legyőzve, annak jeleit is tudatosan leplezve, kemény, tengerész tiszttől elvárt magatartást tanúsított. Ezt részben tudta csak elérni, és a másik részben pedig ügyesen leplezett és színlelt.

"Lesz ami lesz, bármi is legyen, túlélem ezt a megpróbáltatást és elnyerem Natasát", tökélte el. "Még ha el is bukok és apám kitagad, foggal és körömmel fogok küzdeni, hogy akkor pedig én magam, önállóan szerezzek dácsát, zongorát és szamovárt, hogy szép Natasámat hozzá illő otthonunkban szerethessem."

Azon az éjjelen, amikor ezeket gondolta, a legszebb és egyben a legkülönösebb álmát álmodta a hálóteremben.

Egy gyönyörű, Moszkva melletti polgári házban, a legszebb, legtágasabb dácsában volt ő szerelmével, Natasával. Ragyogott a nyári Nap, és Natasa hófehér ruháján megvillant vakító fénye. Fehér kalapján, amelyik legkedveltebb kalapja volt a lánynak, kis selyem rózsabimbók díszlettek.

Kézen fogta, és odavezette a fiút a nyitott zongorához a lány. Enyhe szellő fújt be a kitárt ablakon, s megmozdult, s lebegett fuvallatára a hímzett csipkefüggöny. S egy csodálatos dallamot kezdett játszani neki a lány, egy édes-bús melódiát. S közben egymás szemébe néztek hosszan, szerelmesen.

Ezt a gyönyörű részét az álomnak egy érthetetlen és megmagyarázhatatlan, egészen különös rész követte. Mintha a rövidhullámú rádiósávban hangolt volna rá egy titokzatos adóra. Tényszerű felsorolásban, számok sorozatát hallotta. Öt számot hallott tisztán, amikre világosan emlékezett amikor reggel fölébredt.

A különös álom első része szívét melengetőn boldogította, utolsó része pedig mélyen elgondolkodtatta őt. Tudta, hogy mit jelentett az első rész. Az kettőjük állhatatos szerelmét jelentette, abban biztos volt. De mit jelenthettek azok a számok? Azt nem tudta megfejteni.

Különösebbé vált a titokzatosság egy hétre rá, amikor megint pont ugyanilyen módon, először boldog együttlétükről álmodott, majd öt felsorolt szám követte álmában megint azt a részt. Ám most öt másik számot álmodott meg, és nem ugyanazokat, amiket egy héttel korábban!

Így ment ez sokáig. Minden héten, ugyanannak a napnak, szombatnak az éjjelén, a legfantasztikusabb, legboldogítóbb álmot álmodta kettőjükről, ezt követően pedig a hétről hétre változó, öt titokzatos számot.

Vége a Második Résznek
(Folytatása következik)

__________

HOTYHOGY ?!

Ez fájni fog! Gondoltam, írok egy "auktuálpolitikai" mesét a szmog meg környezetszennyezés kapcsán, így tüntetés elött. Így nem is direkte bringás téma. Kicsit beteg lett. Épp Cerberos-t játszom, üldögélve haldoklók s holtak között. De ha minden jól megy, hatra végzünk, s megyek haza a barlangom... akarom mondani ágyikómba.

Jó szórakozást!

Ádám
______________________________________________________
"There is nothing more horrifying than stupidity in action."

Bocs, de a Blaha Lujza téri meg nem történt eseményekről nincs kedved írni egy mesét? Komolyan kérdezem. Ez a téma nagyon beindította a portál olvasó- íróközönségét.

Fővárosi Zöldszámok (VIK): 06-80-220-220 és 06-80-330-330

Elveszett közúti jelzőtáblák bejeletése: 06 1 210 05 73 (FKF Zrt.)

Kanuni Sultan Suleyman

I.szín

(A színpad felső harmadában temető látható, a szín nagy részét a sírkert alatti tér tölti ki. A levegőben koporsók függnek, alattuk csonthalmok, s szellemlények seregei. A háttérben további alvilági teremtmények. Kékes fény világít haloványan. Létrák és kötelek csüngnek alá, ezen közlekednek különböző szerzetek az al és felvilág között. Az előtérben lidércek csoportja. )

LUDVÉRCEK:
Jertek, járjunk örömtáncot, ünnepeljünk, oly szép ez éj! Rest és buta, ki most nyugszik, jertek, járjunk örömtáncot!
(Szétszélednek a színpadon, vad táncba kezdenek. A különböző egyéb szerzetek érdeklődve nézik, vagy bosszúsan félrevonulnak.)
DÉMONOK KARA (a mélyből)
Mily illetlen ünnep ez itt, milyen jogon ez vigalom?
A csend törvénye nálunk az úr, mély hallgatás helye van itt!
LUDVÉRCEK:
Vén morcos szolgasereglet, csak más kárán tud örülni, mi másnak jó, az nekik fáj!
Jertek, járjunk örömtáncot!
DÉMONOK KARA:
Ma nincs mulatság, nagy vigalom, nincsen ének, és vidám tánc.
Walpurgis éj messze van még, a Fekete Úr soká jő még.
LUDVÉRCEK:
Vigalomra nem kell jó ok, vidámságunk nektek mért fáj? Csak mert ti nem tudtok mulatni, nekünk azért e tilalom? Jertek, járjunk örömtáncot!
DÉMONOK KARA:
Törvény nélkül nincsen semmi, a pokol sem áll meg rend nélkül!
Tiszteljétek hát a szabályt, ti sem álltok minden felett!
LUDVÉRCEK:
Jertek, járjunk örömtáncot!
DÉMONOK KARA:
Törvényt a törvényért tisztelj, szabály okát maga adja!
Ami írott, azt ne bíráld, ne tedd bíráid fölé magad!
(Háttérben mindenféle túlvilági lények, kecskelábas szatírok, kentaurok, manók és trollok gyülekeznek, dulakodnak, majd két részre válnak.)
ALVILÁGI LÉNYEK ELSŐ SEREGE:
Nem tisztel semmi törvényt e nép, borzalmas szutyok sereglet!
Démonok hadát fitymálja, lenéz rendet és jó törvényt!
ALVILÁGI LÉNYEK MÁSODIK SEREGE:
Ne ítéljünk szigorúan, ne legyünk mind más bírái!
Öröm és tánc ritka vendég, régi hiány e vidéken!
Becsüljük e ritka kincset, óvjuk öröm kis hajtását!
Ne tiporjuk vas cipővel, törvény ökle nem morzsolja!
TROLLOK (külön):
Etess minket haragoddal, rágalommal, csalfa szóval!
Jóllakhatunk fájdalmaddal, búval, gonddal, minden rosszal!

ALVILÁGI LÉNYEK EGYÜTT (kivéve trollok):
Szipolylidércnél is rosszabb, ártó, önző trollsereglet!
Nincsen arca, vágya, élte, érzelmeid vérként szívja!
Közönyöd lehet a fegyver, ne etesd a trollt szavakkal!
Hallgatásod porbasújtja, érzelmeid titkold tőle!
TROLLOK:
Megkapjuk azt, mire vágyunk, érzések kis hullatékát,
Vágyak, szerelmek aprója, kis utálat, kis írígység…
Éhen veszni sose fogunk!
ALVILÁGI LÉNYEK EGYÜTT (kivéve trollok):
Közönyöd lehet a fegyver, ne etesd a trollt szavakkal!
Hallgatásod porbasújtja, érzelmeid titkold tőle!
LUDVÉRCEK:
Jertek, járjunk örömtáncot!
RÓKASZELLEMEK:
Vad tánc, sötét éj
Lidércfény imbolyog lent
Pokoli lápon

Örök éjben vad
Mulatság bántja , kinek
Mécses is sok fény

(Roskatag sötét bárka tűnik fel, gyomrából kísérteties sikolyok hallatszanak, orrán hatalmas fekete alak áll)
FEKETE RÉVÉSZ:
Pokolbéli csürhe
Takarodj utamból
Előttem keresztbe
Na táncolj ne gajdolj!
LUDVÉRCEK:
Sötét mogorva vén füzfapoéta, rímgyilkos fekélyes agg lélekkufár.
Törvénye pusztán kemény csontos ökle, karjának ereje a bíró s porkoláb.
Sötét zugából szülte az alvilág, lelke mocsarunknál mélyebb és feketébb.
Fájdalma az öröm, gyásza a vigaszság.
DÉMONOK KARA:
Minket pusztán törvény int ünneplés ellen, szabályt áthágva nem ünneplünk s örülünk.
De ő gyűlöli, mi másnak jó és szép, fekete lelkét már kis fény is zavarja.
FEKETE RÉVÉSZ:
Rest, tunya népség, örvendni merészel
Gyászos helyen vigad.
Lent a mélyben, hol az ördög székel
Erről kurír hírt ad!
LUDVÉRCEK:
Te ne idézz törvényt, írást, ne hívj bírákat tanúnak
Jogod pusztán erőd, mi neked rend, őrület.
ALVILÁGI LÉNYEK MÁSODIK SEREGE:
Néki a törvény pusztán pajzs, s fegyver, igazát keresi pusztán a joggal
S ha a bíró másnak ítél, ha törvény másnak ád igazat.
Immár az erőszak lesz a fő érv, fegyver mondja ki a végszót.
ALVILÁGI LÉNYEK ELSŐ SEREGE:
Tiszteletlen népség mulat, elállja a bárka útját
Nincs tisztelet sok lidércben, nem fogadják törvény szavát.
FEKETE RÉVÉSZ:
Én már nem késlekedem tovább itt!
El utamból, mocskos csürhe!
Meglátjátok a továbbit!
Nem várok itt tovább ülve!
(Bárkájával a lidércek köré hajt. Hatalmas kavarodás támad, a lidércek félreugrálnak, a bárkára másznak, dulakodni kezdenek. A Révész először dühösnek, majd rémültnek tűnik.)
FEKETE RÉVÉSZ:
Törvényszegő, gonosz sereg!
Támad és bánt, jogot tipor!
Törvény előtt majd kesereg!
ALVILÁGI LÉNYEK ELSŐ SEREGE:
Borzalmas lárma és zaj, rettenetes felfordulás!
Törvényt szegő lidércnépség, szellemhad felfordulást kelt!
ALVILÁGI LÉNYEK MÁSODIK SEREGE:
Mi nagyobb bűn itt ez éjben, mitől lett a nagy zsibongás?
Vajh kis öröm, vidám kis tánc, víg mulatság komor éjben
Oly bűn, mit el kell tiporni, vasököllel szét kell verni?
Ki adott ez ökölhöz jogot, pusztán erő, nem törvény tipor?!
DÉMONOK KARA:
Lám apró ünnep, huncut kis tánc, kicsiny vétek, eddig öröm
Most mily bűnt szül, mily árnyat vet.
LUDVÉRCEK:
Kis örömünk is fáj neki, elvenné kis boldogságunk
Milyen jog szerint jár ez nekünk, mily marok mér így büntetést?
FEKETE RÉVÉSZ:
Átkos bagázs, gonosz lelkek!
Menekülök!
Fekete éj, várj meg!
(bárkájával sietve elhajt)
LUDVÉRCEK:
Méltatlanság esett rajtunk, nézd mivé lett szép ünnepünk!
Gonosz révész, légy átkozott, Sátán falja sötét lelked!
ALVILÁGI LÉNYEK ELSŐ SEREGE:
Lám szabályszegésben urak voltatok, laza dzsentrik mulatoztak
s most nyavajgó szolgaként kerestek, vágytok úrtól igazságra.
ALVILÁGI LÉNYEK MÁSODIK SEREGE:
Szörnyű méltatlanság esett, apró bűnért ily megtorlást.
Ki szelet vet vihart arat, de mennykő méltatlan pensum.

HANG A MÉLYBŐL:
Ez szabályt szeg, az bosszút áll, egyik vétkes, másik bűnös
Fekete lelkem örvendez, gonosz szívem most ünnepel
Igazról beszél a csalfa, sötét áhítozik fényről.
Kis szabálytalanság van itt, apró vétek, kis cselecske
De már bosszú zúg amottan, sötét vad düh pusztít máris
Művem épül gyorsan, szépen, sötét váram mind magasabb
Vétek vétket szül szüntelen, kis hiba is bűnt fiadzik
Lelkem örül, ha ilyet lát, szívem örül feltekintve.
ALVILÁGI LÉNYEK EGYÜTT:
Mi igazság, milyen vétek, elvészve, összezavarodva…
Ki mondja meg, hol itt a rend, törvény szava mit mond erre?
HANG A MAGASBÓL:
Kantaherga retkundri, porgohelta somákogy
Mintatertü olvaterbe, gurtalenga halgatuggy
Sortabilbe i tahr ga, leltü targu télgyekúgy
Vertühölde, tolga halda, imatirgyul kutykurutty
ALVILÁGI LÉNYEK EGYÜTT:
Ím az igazság szent szózata, tiszta törvény arany szava
Ki azt érti, tudja mi jó, ki ezt hiszi, sosem téved.
Ezt fogadd el, egy igazat, egy nagy teljes fényes szépet
Így élj, s jó lész földi élted, ezt tedd boldogsághoz tartva
Dicső így él, s így nem téved, nem veszt utat, nem lép félre!
TROLLOK:
Ez a manna keserű koszt, nékünk nem finom eledel
Éhesen mégse maradtunk, gyomrunk mindig bizton tele.

Ádám

Egy nagy kedvenc:

MARK TWAIN: MEGSZELÍDÍTEM A KERÉKPÁRT

1

Hosszú töprengés után oda lyukadtam ki, hogy meg tudom csinálni. Nekiindultam hát, s vettem a Pond-féle kenőcsből egy hordónyit meg egy kerékpárt. Az oktató hazakísért, hogy első szárnypróbálgatásaimban segítsen. A titoktartás kedvéért a hátsó udvart választottuk, s munkához láttunk.

A kerékpárom csak amolyan csikó volt, alacsony, háromnegyedes gép - és ijedős, mint a csikók általában. Az oktató elmagyarázta röviden a legfontosabb tudnivalókat, aztán felpattant a hátára, s egy kicsit körbelovagolt, hogy megmutassa: milyen egyszerű a dolog. Azt mondta, hogy a leszállást a legnehezebb megtanulni, ezért hát hagyjuk csak a tanfolyam végére. Ebben azonban tévedett. Nagy örömmel és meglepetéssel tapasztalta, hogy nem kell mást csinálnia, csak felsegít a gépre, és eltisztul az utamból; le tudok szállni, mégpedig egyedül. Bár egészen tapasztalatlan voltam, éppen a legmegfelelőbb időben szálltam le. Mellettem állt, s tolta a kerékpárt; mindannyian nagy zuhanással értünk földet, ő került legalulra, én fölébe s tetejünkbe a gép.

Megvizsgáltuk a gépet, s egy karcolás nem sok, annyit sem találtunk rajta. Nem hittem a szememnek. De az oktató erősítgette, hogy így van; s valóban, a vizsgálat őt igazolta. Ekkor kezdtem felfedezni, milyen csodálatosan szerkesztik meg ezeket a jószágokat. Bekentük magunkat Pond-féle kenőccsel, s újból nekifogtunk. Az oktató átment a túloldalra, hogy onnan támogasson, de én is azon az oldalon szálltam le; az eredmény tehát ugyanaz volt, mint az imént.

A gép nem sérült meg. Ismét bekrémeztük magunkat, és dologhoz láttunk. Az oktató ez alkalommal mögöttem keresett védett állást, de hogy, hogy nem, megint csak rázuhantunk.

Meglepetten álmélkodott, s azt mondta, hogy ez teljességgel szokatlan. A gép sértetlen volt, még csak egy küllője sem ugrott ki. Miközben kenegettük magunkat, mondtam neki, hogy ez kész csoda, mire ő közölte velem, hogy ezeket az acél pókhálókat csak dinamittal lehet megrongálni - majd rájövök én is, csak ismerkedjem meg velük. Aztán odabicegett a géphez, s újból nekifogtunk. Az oktató ez alkalommal a vészfék szerepét akarta eljátszani, s szerzett valahol egy embert, aki hátulról tolja a gépet. Már meglehetős gyorsan haladtunk, mikor átmentünk egy téglán, s én keresztülrepülve a kormányon, tanítómesterem hátán kötöttem ki fejjel lefelé, és láttam még a gépet villogni a levegőben, köztem és a nap között. Szerencsére éppen ránk esett, megtört a zuhanása, és így nem történt semmi baja.

Öt nap múlva úgy-ahogy felépültem. Elvittek a kórházba, s ott már gyógyulófélben találtam az oktatót. Néhány nap múlva már teljesen egészséges voltam. Ezt annak tulajdonítom, hogy bölcs voltam, s mindig valami puhára estem. Sokan a tollas dunnát ajánlják, én azt gondolom, egy oktató jobban megfelel a célnak.

Az oktató végül talpra állt, s négy segédet hozott magával. Kitűnő ötlet volt. Ők négyen egyenesen tartották a kecses pókhálószerkezetet, míg én nyeregbe szálltam; azután kétoldalt menetoszlopba fejlődtek, az oktató pedig hátulról taszigálta a gépet; a leszállásnál minden kéz segített.

A kerékpárnak úgynevezett "kilengése" volt, mégpedig elég komisz; sokféle követelménynek kellett megfelelnem, hogy az egyensúlyomat megtarthassam, s ezek a követelmények minden pillanatban ellentétbe kerültek a természettel. A természettel s nem a természet törvényeivel. Pontosabban: bármi volt is a feladat, természetem, szokásaim és neveltetésem bizonyos megoldást sugalmaztak, s ugyanakkor valami állandó és nem is gyanított fizikai törvény éppen az ellenkezőjét követelte. Így vettem észre, milyen gyökeresen és nevetségesen hibás volt a testem és végtagjaim nevelése egy életen át. Beléjük ivódott a tudatlanság; semmit sem tudtak - semmit, ami hasznossá tenné őket. Ha például éreztem, hogy jobb felé esem, hirtelen ellenkező irányba fordítottam a kormányt, egészen természetes ösztönzéstől hajtva, s ezzel megsértettem egy törvényt, és folytattam a zuhanást. A törvény az ellenkezőjét követelte: a nagy kereket abba az irányba kell fordítanod, amerre esel. Ha mások mondják, az ember bajosan hiszi el. Sőt nemcsak bajosan hiszi el, hanem egyenesen képtelen elfogadni, annyira ellenkezik minden elképzelésével. Ugyanilyen körülményes megtenni, miután nagy nehezen végre elhitte. Nem segít az sem, ha a legmeggyőzőbb bizonyítékok erősítik meg hitében; ugyanúgy nem tudja megcsinálni, mint azelőtt, s hiába kényszeríti, hiába beszéli rá magát, a dolog nem megy. Ekkor kell az értelemnek átvennie a vezetést. Meg kell tanítania a végtagokat, hogy vessék el neveltetésüket, és fogadják el az újat.

Az ember fejlődésének lépcsői élesen megkülönböztethetők. Minden lecke végén tudja, hogy elsajátított valamit, s tudja azt is, mi az a valami, és hogy immáron nem fogja elfelejteni. Nem olyan ez, mint amikor németül tanulsz, s harminc évig botorkálsz előre, tapogatózva, bizonytalanul; s mikor végre azt hiszed, na, most már tudom, orrod alá dörgölik a konjuktívuszt, s te mukkanni se tudsz. Nem - s most már egyre világosabban látom, hol van a hiba a német nyelv körül: ott, hogy nem tudsz leesni róla, s nem ütöd meg magadat. Nincs olyan tulajdonsága, amely szigorúan a tárgyra szorítaná a figyelmedet. De azt is látom, hála a kerékpárleckéknek, hogy németül megtanulni csakis és kizárólag a kerékpározó módszerrel lehet. Vagyis: kapaszkodj valamelyik alattomos részletébe egy időre, tanuld meg - ne engedj, s ne csússz át a következőre, amíg az elsőt tökéletesen be nem gyakoroltad.

Amikor a kerékpározásban eljutottál addig a pontig, hogy többé-kevésbé tűrhetően egyensúlyban tartod a gépet, s hajtani és kormányozni is tudod már, akkor jön a nehezebb feladat - tanulj meg felszállni. Következőképpen kell csinálnod: a gép mögött ugrándozol a jobb lábadon, a balt a pedálra teszed, s megragadod a kormányt. Vezényszóra ráállsz a lábtóra, megmerevíted a bal lábadat, a másikat meglóbálod a levegőben valami általános és meghatározhatatlan módon, hasadat a nyereg hátuljához támasztod, aztán lepottyansz egyik vagy másik oldalon; de mindenképpen lepottyansz. Felkelsz és újrakezded; és még egyszer; és azután még sokszor.

Közben megtanultad, hogyan tartsd egyensúlyban magad; hogyan kormányozz anélkül, hogy tövestül tépnéd ki a kormányt. (Kormányt mondok, mivelhogy valóban kormány; a "fogantyú" szó csak vérszegény leírás.) Így kormányozol tova, egy darabig egyenesen, majd előredőlsz, makacs kitartással a nyeregbe tornászod a jobb lábadat, azután a testedet, visszafojtod a lélegzeted, egyik oldalon, majd a másikon taszítódsz egy hatalmasat, és ismét a földön találod magad.

De most már nem törődsz az esésekkel; egyik vagy másik lábadra érkezel figyelemre méltó biztonsággal. Hat további kísérlet és hat további esés mesterré avat. A következő alkalommal kényelmesen feljutsz a nyeregbe, s fenn is maradsz - ha megelégszel azzal, hogy a lábad oldalt kalimpáljon, s egy darabig békén hagyod a pedált; de ha nyújtózkodni próbálsz utána, máris a földön vagy. Hamarosan megtanulod, hogy várnod kell egy kicsit, s megszilárdítod egyensúlyodat, mielőtt pedálért nyúlsz; most már elsajátítottad és tökéletesítetted a felszállás tudományát, s egy kis gyakorlat után egyszerűnek és könnyűnek találod, ámbár jobb, ha a nézőközönség egy-két méternyire elhúzódik, ha ugyan általában nincs ellene kifogásod.

Most elérkezel az önkéntes leszálláshoz; a másik fajtáját tanultad meg először. Nagyon könnyen elmagyarázható bárkinek, hogyan kell saját akaratából leszállnia; csak néhány szó, a követelmények egyszerűek és látnivalóan könnyűek; nyomd le a bal pedált, amíg a lábad majdnem egyenes, fordítsd a kormányt balra, s aztán szállj le, ahogy a lóról szokás. Kétségtelenül rendkívül egyszerűen hangzik; pedig nem az. Nem tudom, miért, de nem az. Próbáld, ahogy akarod, mégsem úgy szállsz le, ahogy a lóról szokás: úgy szállsz le, mintha égő ház ablakán léptél volna ki. Minden egyes alkalommal látványosságot csinálsz magadból.

2

Nyolc napon át naponta másfél órás leckéket vettem. E tizenkét munkaórányi inaskodás után megvolt a céhlevelem - úgy feliben-harmadában. Alkalmasnak nyilvánítottak arra, hogy külső segítség nélkül tapossam a kerékpáromat. Hihetetlennek látszik ez a gyors tökéletesedés. Lényegesen tovább tart, mint megtanulnod szőrén ülni a lovat.

Igaz, megtanulhattam volna tanító nélkül is, de alkati esetlenségem miatt ez túlságosan kockázatos lett volna. Az autodidakta semmit sem tud pontosan, és felét sem tudja annak, amit tanítói vezetésével elsajátíthatott volna; ráadásul még kérkedik, s más meggondolatlan embereket is elbolondít, hogy kövessék példáját. Vannak, akik azt hiszik, hogy az élet szerencsétlen eseményei - az élet "tapasztalatai" - valami módon hasznosak számukra. Csak tudnám, miként. Én sohasem tapasztaltam, hogy bármelyik is ismétlődne. Mindig váltakoznak, összecserélődnek, s ott kapnak beléd, ahol legkevésbé számíthatsz rá. Ha a személyes tapasztalat jelent valami neveltetést, nem valószínű, hogy akárki is lefőzné Matuzsálemet; mégis, ha ez az idős férfiú visszajönne, szinte bizonyos, hogy mindjárt az első napon megragadná a villanydrótot, s bizony kellemetlen helyzetbe hozná magát. Mégiscsak biztosabb és bölcsebb dolog volna, ha megkérdezne valakit, helyes-e megragadnia a huzalt. De ez nem tetszene neki: nyilván ő is amolyan nyakas autodidakta volna, tapasztalatokat hajszolna, s ő maga akarna mindent megvizsgálni. Végül aztán rájönne, hogy az összeaszott pátriárkák nem szenvedhetik a villanyáramot; és ez bizony hasznos volna számára, és kikerekítené, tökéletesítené neveltetését addig is, míg vissza nem tér újból valamelyik nap, és rugdosni nem kezd egy dinamitos ládát, hogy megtudja, mi van benne.

De elkalandoztunk a tárgytól. Mindenesetre fogadj tanítót; megtakarítasz vele egy csomó időt és a Pond-féle kenőcsöt.

Mielőtt végképpen búcsút vett volna tőlem, mesterem néhány kérdést tett fel testi erőmet illetően, s nekem módomban állt felvilágosítani őt, hogy ez bizony gyenge oldalam. Ez hiba, mondta, így hát nehéz lesz dombnak felfelé hajtanom; de azt is mondta, hogy a kerékpár hamarosan segíteni fog rajta. Az ő izomzata és az enyém között a különbség elég szembetűnő volt. Meg akarta tapogatni az izmaimat - odanyújtottam hát neki a bicepszemet; az volt a legfejlettebb. Csaknem elmosolyodott. - Kásás, puha, gyenge és kerek; nyomásra félreugrik, az ujjak alól kicsúszik; sötétben az ember fia azt hinné, rongyba csavart osztriga - mondta. Talán sértődöttnek látszottam, mert gyorsan hozzátette: - Nincs semmi hiba; nem kell búsulni miatta; nemsokára kugligolyónak hinné akárki. Csak szorgalmasan gyakoroljon, minden rendben van.

Ezután elhagyott, s én egyedül kezdtem kalandokat keresni. Tulajdonképpen nem is kell keresni - ez csak olyan szólásmondás - jönnek maguktól is.

Szombat délutáni nyugalmú mellékutcát választottam, a kocsiútja mintegy harminc méter széles volt. Tudtam, hogy nem elég széles; mégis azt gondoltam: ha éberen figyelek, és haszontalanul nem veszítek teret, keresztültörhetek rajta.

Nehézségeket okozott természetesen, hogy teljesen a magam felelősségére kellett felszállnom a gépre, s nem kaptam bátorító erkölcsi támogatást, nem volt ott együttérző mesterem, aki azt mondaná: - Jó! Most jól csinálta... ez is jó... ne rohanjon... látja, most megy a dolog... gyerünk, szedje össze magát. - Akadt azonban helyette más támaszom, egy fiú, aki az egyik kapukövön ült, s óriási darab krumplicukron csámcsogott.

Csak úgy áradt belőle az érdeklődés és megjegyzés. Mikor először hibáztam, s lepottyantam, közölte, hogy ő a helyemben párnákba öltözne, bizony, bizony. Mikor másodszor estem le, azt tanácsolta, hogy menjek, és tanuljam ki a mesterséget triciklin. Mikor harmadszor elbuktam, azt mondta, nem hinné, hogy szekéren meg tudjak maradni. Negyedszerre azonban felültem, s esetlenül nekiindultam, imbolyogva, kóvályogva, bizonytalanul, és meglehetősen igénybe vettem az utca egész szélességét. Lassú és nehézkes vánszorgásom mélységes megvetéssel töltötte el a fiút, s így kiáltott fel: - Hé, fogják meg, mert elrepül! - Azután leszállt őrhelyéről, s ott őgyelgett a járdán, figyelt, és néha-néha megjegyzéseket tett. Később nyomomba szegődött, s követett. Egy kislány jött arra, gyúródeszkát egyensúlyozva a fején, kuncogott, és látszott, hogy szólni akar, de a fiú feddőleg ráförmedt: - Hagyd, temetésre megy.

Évek óta ismertem az utcát, s mindig úgy tudtam, hogy teljesen sima; a kerékpár azonban nagy meglepetésemre tudtomra adta, hogy nem az. A kerékpár az újonc kezében olyan fürgén és érzékenyen jelzi a finom, elenyésző különbségeket, mint a vízszintező. Ott is jelzi a buckát, ahol gyakorlatlan szemed észre sem venné; tudósít a legkisebb mélyedésről, ahol csak víz leszaladhat. Most sem jöttem rá, hogy szelíd emelkedőn kínlódom felfelé. Tapostam, lihegtem, izzadtam, de akárhogy dolgoztam is, a gép minden pillanatban megállt. Ilyenkor a fiú így szólt: - Helyes! Pihenjen kicsit, senki sem kergeti. Ha maga nincs ott, nem tarthatják meg a temetést.

A kövek esküdt ellenségeim voltak. A legkisebb is rémületbe ejtett, ha keresztülmentem rajta. Minden kőnek - legyen az borsónyi - nekiszaladtam, ha ki akartam kerülni; és eleinte természetesen mindig rávitt a kísértés, hogy mellette próbáljak elmenni. Ez azonban érthető: egyik megnyilvánulása a szamárnak, amely valami kifürkészhetetlen oknál fogva velünk született.

Lassan gyakorlóterem végére jutottam, s meg kellett fordulnom. Nem valami kellemes dolog, ha először vállalkozol rá saját felelősségedre, s nem is valószínű, hogy sikerüljön. Önbizalmad elpárolog, egyre jobban eltölt valami névtelen félelem, minden sejted aggódó feszültségbe merevedik, óvatos és fokozatos ívbe kezdesz, de gyötrődő idegeidben elektromos aggodalom vibrál, és az ív hirtelen görcsös és veszélyes cikcakká torzul; azután nikkelparipád egyszerre elkapja a szárat, s rá sem hederítve imáidra és kapkodó erőfeszítéseidre, ferdén nekiugrik a járdának - szíved elszorul, lélegzeted kihagy, lábad elfelejt dolgozni, egyenest előremégy, és már csak néhány láb van közted és a járda között. Íme, itt a kétségbeesett pillanat, az utolsó alkalom, hogy megmentsd magad; a szabályok természetesen elfüstölögnek a fejedből: elfordítod a kereket a járdától ahelyett, hogy feléje fordítanád, és egész hosszúságodban elnyúlsz a gránit borította, barátságtalan parton.

Nekem is ez a szerencse, ez az élmény jutott osztályrészemül. Kivonszoltam magam a törhetetlen kerékpár alól, s leültem a járdaszélre töprengeni.

Nekiindultam visszafelé az úton. Láttam, hogy egy gazda szekere zötyög felém, káposztával megrakva. Éppen ez kellett nekem, hogy bizonytalan kormányzásomat tökéletesítsem. A gazda szekere az út közepét foglalta el, s alig tizennégy-tizenöt méternyi teret hagyott mindkét oldalon. Nem tudtam rákiáltani - a kezdő nem tud kiáltani; ha kinyitja a száját, vége van; minden figyelmét a feladatra kell összpontosítania. De a fiú segítségemre sietett ebben a szörnyű válságban, s én egyszeriben hálát éreztem iránta. Merőn figyelte kerékpárom hirtelen váltakozó ihleteit és gerjedelmeit, s ezeknek megfelelően irányította a gazdát.

- Balra! Menjen balra, mert ez a bakszamár elgázolja!

A gazda meghúzta a gyeplőt.

- Nem, jobbra, jobbra! Megállj! Ez nem lesz jó!... Balra!... Jobbra!... Balra!... Jobb!... Bal!... jo... Maradjon, ahol van, különben elveszett!

Éppen ekkor szaladtam neki jobbról az egyik lónak, és karikára potyogtam. - A fene vinné el! Nem látta, hogy jövök? - kérdeztem.

- Igen, láttam, de nem tudtam eldönteni, melyik irányból. Senki se tudta volna... na, ugye? Maga se tudta volna... ugye, nem? Mit tehettem hát?

Valamelyes igazsága volt, s én nagylelkűségemben ezt be is láttam. Mondtam, hogy kétségtelenül legalább annyira hibáztatható vagyok, mint ő.

A következő öt napon belül annyit fejlődtem, hogy a fiú nem tudott velem lépést tartani. Vissza kellett ülnie hát a kapukőre s megelégednie azzal, hogy messziről figyeli, mikor vágódom el.

Az utca végén macskakövek húzódtak hosszú sorban, egymástól egy-egy méternyire. Később már meglehetősen tudtam kormányozni, mégis annyira féltem tőlük, hogy mindig nekik mentem. Az egész utcában ezek a kövek buktattak el a legkomiszabbul - kivéve a kutyákat. Sokszor bizonygatták nekem, hogy a leggyakorlottabb kerékpáros sem tudja szántszándékkal elgázolni a kutyát: a kutya mindig elsiklik az útjából. Azt hiszem, ez igaz; de úgy vélem, azért nem tudja elgázolni a kutyát, mert neki akar menni. Én nem akartam kutyát gázolni, mégis mindegyiknek nekimentem, ha arra kódorgott. Véleményem szerint ez nagy különbség. Ha el akarod gázolni a kutyát, tudja, hogyan számítson, de ha ki akarod kerülni, nem tudja, s valószínűleg minden alkalommal rossz irányba ugrik. Az én tapasztalatom kivétel nélkül ezt mutatta. Később már egy kocsinak sem tudtam volna nekimenni, de ha egy kutya eljött megnézni gyakorlataimat, biztosan rászaladtam. Mind szívesen nézte, hogyan gyakorlatozom, s el is jöttek, mivel a környékünkön kevés olyan esemény történt, ami egy kutyát szórakoztatna. Hosszú időbe került, míg megtanultam, hogyan kerüljem el a kutyákat, de ezt is elsajátítottam.

Most már úgy kormányozok, ahogy akarok, és valamelyik nap előveszem a fiút, és elgázolom, ha nem javul meg.

Végy kerékpárt. Nem bánod meg - ha életben maradsz.

Szász Imre fordítása

=====P=E=T=Y=A=====
bringás képek | hajnalpor | blog
A te autód menő, az én bringám HALADÓ!

Én nem! Sok más kötelezettség, bocs... De hamarosan visszatérek, és ami késik, nem múlik! :)

__________

HOTYHOGY ?!

Az egyetlen élénk szín egy kismadár piros mellénye. A levegö sokkal melegebb volt,az ember gondolta volna a fények alapján. Ólomszürke volt az ég, fakósárga a mező, a csupasz fák sötétbarna csontvázkézként mutattak az ég felé. Bármerre tekintett, ugyanolyan volt a végtelenbe nyúló táj. Nem is hitte, hogy bárhol másmilyen is lehet a vidék. Praktikusan igaza is volt. Végtelen dimbes-dombos mező, száraz fák és bokrok, nagy-nagy ritkán egy apró állat. És fakó szinü szemét, föleg autóroncsok. Ronda, rozsdás vázak, véletlenszerüen elszórva. Végtelenül ismétlödő elemek. Bármerre ment ugyanaz. Sokszor napokig tekert egy irányba, és próbált a végére érni a végtelen pusztaságnak, de a girbegurba utakon sosem volt benne biztos, hogy nem jár-e körbe körbe. Az ég mindig ólomszürke volt, néha olyan sötét, hogy alig látott, néha egész fényes, de égitesteket sosem látott, nappal és éjjel pusztán a fényerösség változásából látszott. Volt olyan érzése, hogy nem egyenletes a váltakozás, amit nap és éj váltakozásának vélt, de az órája nem müködött. Mivel az ég nem segítette a tájékozódásban ezen a hatalmas pusztaságon, megpróbált megjegyezni jellegzetes részleteket. Egy-egy domb alakja, a szemét és roncshalmok elhelyezkedése segíthetett volna. De ahogy a táj sem változott igazából, ő sem tudta eldönteni, van e kiút ebböl a végtelen, öszi hangulatú roncstelepről. Mindig ugyanaz történt: kinézett egy helyet, jó alaposan megnézte, leírta, mit lát itt, kinézett egy roncsot, leírta a típusát, alvázszámát, esetleg még épített is valami fiurcsa tornyocskát, hogy megjelölje a helyet, és elindult egy kijelölt irányba. Elöször még vissza-vissza nézett, majd ahogy a kiindulópont eltünt a szeme elől, tekert tovább arra. A girbegurba földutakon próbálta tartani az irányt, de azok olyan alttomoisan kanyarogtak jobbra balra, hogy egykettőre elvesztette az eredeti irányt. Próbált kinézni tájékozódási pontokat, de nagyon messzire nem látott el, és a kinézett száraz fák és kopasz dombtetők, melyektől újabb szárazt fákat és kopasz dombtetőket lehettet kinézni, nem sokáig segítették. És ahogy lasan elbizonytalanodott az irányban, kezdte elfelejteni azt is, honnan indult. És egyre bizonytalanabb kóválygása során eljött az a pillanat, amikor úgy érezte, itt már járt, innen indult. Ilyenkor elővette a a papírját -már ha ilyenkor még megvolt- sokszor nem volt biztos benne, a nálla levő sok papirszeméten levő ákombákomból melyik az, ami az adatokat tartalmazná, és próbálta kibetüzni, milyen alváz és rendszámtáblákat, milyen roncsokat kell keresnie. Sokszor úgy érezte olvassa, de nem érti, hogy mit, vagy pont fordítva: nem is igazán olvassa el az írást, de mégis érzi, hogy a számok és adatok stimmelnek, és mégsem meggyözőek. A tornyocskák nem voltak jók semmire: a szél által görgettett szemét millió fura formár vett fel, soha nem ismerte fel keze alkotását, de abban sem volt biztos, hogy éppen ez a halom bizonyosan nem az ő műve... Ráadásul pár kisérlet után már tényleg nem tudta a papirokról helyszinekről és tornyokról, vajon a legutóbbi, vagy egy korábbi szökési kisérlet kiindulópontját jelzik, ha egyáltalán... Hiszen az is lehet, minden pont ugyanaz volt, az is, hogy sosem járt egyszerre két helyen. Persze mindig megpróbált egyedi tornyot és egyértelmű leírást készíteni, de ahogy nekilátott, elfogta egyféle könnyelmű boldogságérzet, és mindig csak hebehurgyán és figyelmetlenül járt el, összecsapva mindent, összekeverve régi és új jegyzeteket, ronda kis szeméthalmot hányt össze, és már csak arra várt, hogy végre elindulhasson, örjöngö sebeséggel rohanhasson a dombocskák közti földútakon a cél felé, melyet ugyan nem ismert, de az indulás pillanatában az irány olyan világosnak tünnt, és pár órával késöbb minden megint olyan bizonytalan volt minden... És kétségbeesett, és megfogadta, hogy ha elég erőt gyüjtött, akkor újra nekilát, és majd gondosabban jár el, hogy bizonyos lehessen. Mert ha egyszer biztos benne, hogy nem ugyanoda jut el, akkor elhiheti, hogy tart valahova, éás talán kitalál erről a végtelen, szemetes dombvidékről.És persze a következő kisérletnél megint könnyelmü volt és felszines. A legkínosabb kérdés az volt, tulajdonképen hanyadik kísérletnél tart.És az egész hogy kezdődött. Volt emléke egy városról, ahol élt, és egyszer csak elmenekült, mert valami nagy katasztrófa történt.Még egy hatalmas gombafelhőre is emlékezett, de úgy emlékezettrá, mintha elmondták volna neki, hogy erre emlékezzen, és egyáltalán nem úgy, mintha tényleg SAJÁT emlék lenne. Persze, tulajdonképpen az egész város, és az ottani élete is így hatott. Mintha csak egy kép lett volna, amibe minden belesürösödött pillanatszerüen: teker kifelé egy városból, tele rémült emberekkel, és a végén talán egy robbanás. Elöző élete csak pár közhely, mintha nem is az övé lenne. És azóta mennyi idő telhetett el? Ki tudja? Semmi nem változott, hogy mutatta volna az időt. Arra nem emlkékezett, hogy evett volna, de az egész milliárdszor hosszabb időnek tünt, mint ameddig az ember étel nélkül kibirja. NÉha mintha látoot volna másokat, és persze logikus lett volna odamenni, kapcsolatot keresni, közös terveket kovácsolni. De sosem ment oda, megnézni, egyáltalán tényleg jól látta-e, hogy más emberek is vannak errefelé. Jobbára csak utólag jutott eszébe, hogy amit látott, akár ez is lehettet volna. Nem mintha tartott volna, hoghy esetleg valaki ártó szándéku lenne. Egyszerüen elsikadt a dolog. Persze, mások is kereshették volna őt. Soha nem furcsálotta mindezt, a könyvszagú emlékeket, a mindig ugyanoda-vagy mégsem ugyanoda-vezető utakat, azt, hogy a kerékpárja egyáltalán nem emlékeztetett arra a kerékpárra, ami emlékeiben volt, amikor elhagyta a várost, és semmi emléke nem volt arról, mikor és hol cserélt. Mindez nem volt fura, minthogy az sem, hogy emlékei szerint sosem aludt, mégis sokszor érezte, mintha ebben a pillanatban ébredt volna, és nem volt meg az előző, nem érzékelte az elöző perc friss emlékét, csak volt a furcsa ismétlődésében egyforma múlt-ki tudja, közeli vagy távoli-meg a jelen pillanat, ami furcsa más módon ugyanolyan, hogy aztán távoli emlékké váljon anélkűl, hogy lett volna olyan érzése, EZ történt fél perccel korábban. De volt, amikor viszonylag hoszú esemény és gondolatsorokra emlékezett, amelyek a jelenből folyamatos emlékként kanyarogtak a multba, viszonylag hosszan, bár hogy ez perc, óra vagy nap lenne, azt már nem tudta, hiába nézte órájának makacsul mozdulatlan mutatóit. Egyvalamin csodálkozott folyamatosan: hogy lehet, hogy ezen a fura vidéken MINDEN olyan fakó, barna és szürke, sehol egy élénk szín nem töri meg ennek a két színnek uralmát? Olyan szépnek látta néha ezt a furcsa tájat. Csak egy kismadár piros mellénye kellett, hogy megtörje a teljes sivárságor, csak ennyi, hogy az egész már ne sivár és folytogató, hanem melankólikus és békés legyen. Üldögélt egy öreg autó rozsdás motorházfedelén, nézte a csapongva röpködő madárkát, és erőt gyüjtött. Merthogy nemsokára épít itt egy nagyobb és jellegzetesebb tornyot, gondosan felírja a hely adatait, amit gondosan elrak, és elindul, hogy végre rájöjjön, vándorol, vagy körbe körbe jár, van-e vége ennek az egésznek. És akármennyire szép is ez a kismadárka, és akárhogy is varázsolja kedvessé ezt a kísérteties tájat, nem enged, most aztán rendesen megcsinálja. És megtudja, hogy van-e más is még ezen a Világon, mint sárgásbarna föld, meg ólomszürke ég.

Hahó!
Csak hogy tudd, itt jártam.
:)

vero

Készül egy karácsonyi mese. Ha minden igaz, még ma fennt lesz... muhahahahahaha!

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/8/86/Megatherum_DB.jpg

Ádám
______________________________________________________
"There is nothing more horrifying than stupidity in action."

Lhü Pin feküdt a sötétben. Ebben olyan sok meglepő nem volt, jó másfél ezer éve állt fenn ez az állapot. Ami furcsa , hogy most ez az állapot feszültséggel töltötte el. Eddig nem volt semmi gond, most meg fokozódó nyugtalanságot érzett. Persze, érthető a hirtelen támadt
feszültség: az elmúlt századokat a tetszhalál állapotában töltötte, de pár napja elkezdett újjáéledni. Megtanulta, hogy a durva fizikai világ jelenségein nem szabad meglepődni, de ez szokatlan volt. Miért támad fel valaki ugyanabban a testben? Talán mert hirtelen melegebb és szárazabb lett jól megszokott kőkoporsójában? Honnan tudja, hány évszázad telt el? Sejtette, hogy valahol a bűbájos sámánasszony teaelixírje lesz felelős ezért a malőrért. A legerősebb jakvajas tea volt, amit valaha ivott. És az elképzelhető leghevesebb ölelkezés követte a jetibőr ágyelőn, lobogó tűz mellett...hajh, megérte, még ha az életébe került is. Vagy ha nem is, de kiütötte ezerötszáz évre.

Nyomasztó. Tulajdonképpen arra számított, hogy újjászületik valamilyen formában. Elnézve életét-és halálát-arra gondolt, aligha jut valamilyen magasabbrendü formába. Na de talán patkány, vagy patkánybolha... Talán újjá is született? És már nem is koporsójában fekszik, hanem kagyló lett, csak még nem jött rá, hogyan nyithatná ki a házát? Nem, ez valószínűtlen. Végigtapogatta magát, és emberi testét, saját díszes ruháit érezte, de a test aszott volt, és némiképp bomlott, s a ruha is foszladozott. Elege lett a helyzetből. Korát meghazudtoló erővel lerúgta a kőfedelet, és felállt.

Üvegcsörömpölés, és riasztósziréna hallatszott. Egy jól kivilágított terem közepén állt, egy vitrin romjai között. Rémülten rohangáló embereket látott, meg pár tárgyat, életéből ismert hasonlókat, de ezek elég rossz állapotban voltak. Rájött, hogy múzeumban van, bár ilyesmiről még nem hallott eddig. Komoly áthallások voltak agyában a jelen irányába. Az embereket is kezdte érteni. arra már korábban rájött, hogy aki a sarokban összegömbölyödve szűköl, az fél, de lassan, tompultsága csökkentével egyre jobba értette a szavakat. az első mondat, ami összeállt neki valahogy így hangzott: "Bazdmeg, egy múmia!" Kisétált a teremből, és a mosdók irányába sietett. Halvány gőze nem volt róla, honnan tud ilyen dolgokat, de az új kor információi hihetetlen sebességgel töltötték meg a fejét. Szivacsként szívott magába minden újdonságot, miközben szivacsként szívott fel jó harminc liter vizet. A mosdóban. Bővülő tudása alapján hamar rájött, hogy ahonnan iszik, az nem a mosdókagyló, de úgy érezte, ennyi év lassú aszalódás után, féregpetékkel teletömködve igazán nem helyénvaló finnyáskodni. Lassan elméjében tanyát vert a modern társadalom számos fogalma, és úgy érezte, időszerű távoznia, mert megértett olyan szavakat, mint rendőrség, hűtőkamra, antropológus és bulvársajtó.

Mellékutcákon keresztül lopakodott. Valahogy feltűnt neki, hogy csak olyan helyek környékén fokozódik a tudása, ahol van WIFI. Ezt még nem értette, pontosan mit jelent, de kávéházak és irodaházak közelében gyorsan gyarapodott a tudása, addig itt a mocskos mellékutcákon valahogy tanácstalannak érezte magát. Az antenna szót már értette, és sejtette, hogy hirtelen bővülő ismeretei valamilyen összefüggésben állnak azzal a koponyájába ékelődött nyílheggyel, amelyet még a császárság legjobb orvosai sem voltak képesek kiszedni. Mindegy, annak idején is kihúzta jó húsz évig nyílheggyel a fejében (csak villámlós időben kellet nagyon vigyáznia) most meg kifejezetten jól jött. Csak ezen a környéken nem.

Egy u.n. bevásárlóközpontba igyekezett. Több okból: erről nem hitte el, hogy ilyen lehet, másrészt meg többször felbukkant egy fogalom agyában, miszerint karácsony, és ismeretei alapján két hely lehetett, ahol erről tájékozódhat: templom, és bevásárlóközpont. Templomokban viszont előfordult egy szenteltvíz nevű dolog, és egyre táguló ismeretei szerint ezzel nem biztos, hogy jól jár, ha ezzel kapcsolatba kerül. A karácsonynak viszont aktualitása volt, és ha most elhalasztja a megismerés lehetőségét, akkor egy évet veszít.

A bevásrlóközpont nagyon furcsa hely volt. Ping próbált saját korábbi életéből példákat keresni, mire is emlékezteti, de nem ment. Egyszer barbárok kiraboltak egy falut, ott volt ilyen elképesztő lökdösődés meg üvöltözés, de itt senki nem becstelenített meg asszonyokat, vagy csapkodott falhoz csecsemőket. Bár a hangulathoz illet volna. Irdatlan sok ember volt. Bár úgy érezte, hogy rehidratációval és elegáns guberált ruhákkal már nem túl feltűnő, mégsem tetszett neki a hely. Felbukkant egy biztonsági őr, és közölte vele, hogy: "takarodj, csöves!". Ping tehát távozott, leült egy padra, és az ottfelejtett, kihűlt forraltbort szürcsölte. Remek alkalom volt arra, hogy a fejébe került rengeteg hivatlan elméleti tudást saját tapasztalatából ellenőrizze.
Wikipedia: "A karácsony a kereszténység egyik legfontosabb ünnepe, amelyen Jézus születésére emlékeznek." Kereszténység...nem templomba ment végül, gondolta, tovább keres :"... a nem vallásos, de keresztény kultúrkörbe tartozók számára általában a szeretet ünnepét jelképezi." Na ez az, szeretet! Végre egy szó, mely átívelheti ezt a tizenöt századnyi szakadékot, valami, ami közös, az első presapienstől a Utopia utolsó humanoid lakójáig! Körbehordozta tekintetét. Egy részeg hevert keresztben a járdán, hasa alól sárga patakocska kanyargott a csatornalefolyó felé. A legtöbben kikerülték, néhányan átléptek rajta. Ezt a városi lét egyféle állandó díszletének vélte, talán független az időponttól. Mozgóképes részegek, kurjongató, kötözködő emberek viszont kissé nagyobb számban voltak, mint azt gondolt volna, így, szent ünnepek tájékán. A részegség valahogy akadémikus ismeretek alapján inkább a szilveszterhez köthető, de mondjuk az sincs messze. Rengeteg fény világított, villogott vibrált mindenfelé, összezavarta. Na: "A karácsonyi ünnep szellemiségéhez, és jellegéhez hasonló ünnepek már Krisztus előtt is léteztek, például a pogányok téli napfordulós ünnepe. Ekkor a fény diadalát ünnepelték a halál és a sötétség felett." Kezdte érteni. Sok fény, világítás, zaj, milyen szép, semmi dermedt, téli csend. Szép. Remek. Exkatikus ünnep tehát a karácsony, lázadás a tél, a halál, ellen. Romantikus, fiatalos, viharos. Meleg, fények, zaj és sok nép. Felkelt, sétálni kezdett. Arra gondolt, hogy a dolgoknak lenne egy rendje, ehhez hozzátartozna telenként a nyugalom, csend, pihenés és béke. "Most tél van és csend és hó és halál." Hát. Így tényleg nyomasztóan hangzik. Bár, ha jobban belegondolunk, a hó végtelenül vonzó, különösen giccses karácsonyi képeslapokon, a csend kifejezetten kívánatos néha, ami meg a halált illeti, nos...ez is olyasmi mint a bárányhimlő: már túl volt rajta.

"Az élet a földet kövesse, a sziv a bensõ melyet kövesse, a barátság az emberit kövesse, a beszéd a valót kövesse, az uralom a rendet kövesse, a szolgálat a lehetõt kövesse, a tett a kellõ idõt kövesse."

Na igen. Hogy alkalmazhat ez a jelen helyzetre? Szeretet.. Ping körbenézett. Az emberek arcát firtatta tekintetével. Boldogtalan tekinteteket látott, feszültséget, ingerültséget, közönyt. Meg kifejezéstelen lárvaarcokat, tehetségtelen maszkmesterek formálta élettelen hús álarcokat. És mindenki sietett. Neurotikus nők idomtalan csomagokat és gyermekeket ráncigáltak és lóbáltak, folyamatosan korholva ki tudja, melyiket. Nagyon sok autó állt mindenhol. Egy része üresen, másokban emberek ültek, káromkodtak és dudáltak. Sehol nem látszott szeretet, vagy boldogság. Egy bolt előtt életnagyságú gépmikulás énekelt és táncolt. Rémítő volt! A legtöbben látszólag beletörődtek a helyzetbe, egyedül egy kisfiú lázadt: a nyakára tekert egy karácsonyi színjátszós fényfüzért, és megpróbálta megfolytani magát. A mamája észrevette, és rutinosan megpofozta. Ping gondolkozott egy kicsit a a szeretet lényegén, és megfontolta, megölje-e a nőt. Végül úgy döntött, ez csak világi hívság lenne, meg rossz karma. Azonkívül a kölyök sem lenne ettől boldogabb. Közben egy öregasszony megpróbálta kigáncsolni a kerekes kocsijával. Ping ügyesen elkerülte a manővert, de így nem tudta kivédeni, hogy egy gyomorbajos hivatalnok kinézetű alak az arcába köhögjön. Bosszúból kapucnijába köpött néhány gyászbogár lárvát, majd mindketten továbbmentek.
Egy ízletesnek látszó ölebecske keresztezte az útját, rózsaszín kabátka volt rajta. Látszott, boldog, hogy foglalkoznak vele. A gazdája mintha pont ennek a hiányától szenvedett volna. A legnagyobb zavart két fogalom folyamatos feltűnése okozta a karácsonyi forgatagban: "akció" és "kedvezményeskarácsonyiáruhitel". Az elsőt még helyre tudta rakni azzal, hogy az emberek nem racionális lények, sosem voltak azok, de a második. Ezt szimplán nem értette. Ősei mágiájához folyamodott, hogy belenézzen az agyakba és lelkekbe. Nem segített. Senki sem értette körülötte. Azok sem, akik sorba álltak érte. Ronda, szürke bádogbélésű agyak, és lepusztult, összetört, kormos-hamus kiégett lelkek voltak mindenhol. És ekkor eljött a megvilágosodás pillanata Ping számára (mármint nem ami saját lelkének, vágyainak és természetének megértését, és az univerzum harmóniájához való igazítását illet, mert az nagyon-nagyon nehéz. De a külső világról megértett valamit.): egy nagy áruház üvegrengetege előtt mentőautó állt. A földön fekvő testet piros egyenruhás emberek próbálták újjáéleszteni. Hatalmas fekete gyűrű vette körbe a helyszínt. Emberek álltak, egyenkifejezéssel az arcukon, és néztek. Sem drukkerek, sem ellendrukerek nem voltak, még csak nem is puszta érdeklődök. Mintegy tüntető szoborcsoportként meredtek ott, tagadván közösségüket az áldozattal, tagadva az azonos sors lehetőségét, a kíváncsiság, a dacos szándékos megnemértés, a részvét és részvétlenség furcsa keveréke odatapasztotta őket helyhez, képtelenek voltak elmenni, segíteni vagy bármi érzelmet megélni. Rövidebben: féltek. Egy alak állt látványosan háttal az egész tömegnek, és böngészte egy bank hitelajánlatát: Ping odament, mert úgy érezte, talált egy kivételes embert, és ezzel talán néhány magyarázatot. Idősödő úr volt, komolyan latolgatta esélyeit. Kamatlábak, THM, devizahitel svájci frank alapon, törlesztőrészletek és fedezet. Villogtak a fogalmak a fejében, kristálytisztán, mint egy futó fénysor. Valami viszont nagyon furcsa volt benne, valami, amit nem láthatott bárki... Pontosabban a megtévesztés a tisztánlátásból fakadt: átlagember nem csalódott volna érzékeiben, mert nem látta volna ott ezt a töprengő alakot. Ugyanis az alak valójában pár méterrel arrébb a földön hevert, és éppen azt a lelket próbálták a mentősök visszacsalogatni a porhüvelybe, ami ily tanácstalanul meredt a kirakatba. A vágyak, kétségek, a feszültség a lehetőségek és a vágyak között még ott vergődtek a lélekben, de a fekélyes gyomorfájdalom, a szúró érzés a mellkasban és a gyulladástól elzárt arcüregek már a porhüvely problémái lettek.De ő a szellemet egy pillanatig még eleven embernek vélte. Miért is? Mert lelkek ritkán terveznek szofisztikált hitelfelvételi műveleteket. Jobbára úsznak a fényben-de nem üzletsorok fényében- valami alagúton haladnak át- de ez nem egy bevásárlóközpontot köt össze a parkolóházzal - virágos mezőkön szaladnak -ami nem azonos a pláza virágmintás padlószőnyegével- és ha az út végén megjelenik egy alak, mely kimondhatatlan szeretetet sugároz magából, akkor az a legritkábban a banki pultoslány, aki azt mondja: "az elbírálók jóváhagyták a hitelkérelmét." Ping elgondolkodott, nem mégis templomba ment-e. A hatalmas üvegpalota vibráló fényeivel, lobogó "akció" feliratú zászlóival, nem a pénz és mohóság isteneit imádó templom-e. Sajnos közben megint talált egy WIFI kapcsolatot, amiből leszűrte, hogy ez a megállapítás nemhogy nem eredeti, de majdnem közhelyes. Viszont ha már az ajándékozásnál tartunk, karácsony kapcsán; odament a szó minden értelmében megtévelyedett lélekhez, aszott múmiakezével finoman belenyúlt a szellemtestbe- rögtön apró jégcsapok nőttek ujjain-és egy kékesfehér szikrát pattintott körme alól abba a lüktető vörös fénygömbbe, ami a szív testben levő helyét foglalja el. Az alak hirtelen kiszakadt előbbi beragadt helyzetéből, és mint egy film gyorsított felvételén, hirtelen megdöbbent, kétségbeesett, ujjongott, megdöbbent, szomorúvá vált, lelkiísmeretfurdalást érzett, majd megkönnyebülést, majd haragot, elindult, majd visszatért, majd újra, döbbenten szemlélte testét, majd kacagott, megpróbált visszaférkőzni, majd menekült, de az visszarántotta, majd megint...mindezt egy másodperc alatt. Ahogy Ping megvetette a mentőket gyűrűben körbeálló kétlábú birkákat, maga a lélek furcsa útját sem akarta végigkukkolni. annyit segített, amennyit tehetett és dolga volt, de most ment tovább. Hogy ez miért volt a megvilágosodás pillanata: mert rájött Ping, hogy teljesen rosszul ítélte meg a helyzetet. Ez nem mozgás, csak rezgés, nem haladás, csak kétségbeesett kavargás, nem lázadás, csak lázas hezitálás, nem meleg, mert e lélek melege teljesen hiányzik, legfeljebb hő. Nem egy egészséges szervezet eleven élete, hanem rákos burjánzás. Bár ezerötszáz éve tetszhalott, és koponyájában selymes barna potrohú pókok élnek, mégis ezerszer élőbb s elevenebb, mint a körülötte sodródó tömeg. Mestere szavai jutottak eszébe: "Pin, ha egy hal hassal felfelé halad az árral, nem helyes úszásról beszélnünk." Ebből csak egy helyes döntés születhetett: leissza magát. Egy utcai árus csiricsáré pultjáról feltűnés nélkül leemelt egy alkalmasnak tűnő üveget. Olyan hívságokkal, mint készpénzfizetés, nem óhajtott foglalkozni. Lassan ballagott távolodva a lármától, az út mellett egy megfagyott lányka hevert, körötte szétszórva gyufák. Nagy kortyokban nyeldekelte a hidegen is tüzes italt.

És így lett, hogy Lhü Ping, katona, filozófus bölcs és élvhajhász-mindegyikben jó, de egyikben sem tökéletes- részegen üldögélt 2008 karácsonyán egy budapesti mellékutcában egy kapualjban, jó 1540 évvel születése, és közel1500 évvel halála után. Stílszerűen egy kínai gyorsbüfével szemben. "Vannak állandó dolgok - elmélkedett - a szecsuáni marha mindig is ugatott, az illatos omlós csirkefalatok pedig valaha cincogtak." És ekkor az megtörtént az első jó dolog, hogy megmentse az estét: meglátott egy nagyon régi, ócska biciklit, rozsdásat és mocskosat. Régi hazájában gyártották, ahogy a legfinomabb porcelánt, és a legjobb teákat is-no meg a táncoló-éneklő műanyagmikulást is, sajnos. Egy gyönyörű sárkány tekergett a csöveken, aranyos-rozsdafoltos teste körbefonta az olajzöld vázcsöveket. Érezte, nagyon fontos valaki tartozik ehhez a kerékpárhoz. Várt. Pár órával később- majd megfagyott, pedig az egész üveget megitta -záróra volt a büfében. Öreg este volt már. Furcsa, modern kantonit beszélő férfiak csoportja távozott, majd egy döbbenetesen karikalábú mosogatólány, de a még valami halvány fény kiszűrődött, és a kerékpár is ott álldogált... Fél órával később- majd megvette az isten hidege-sötét lett. Pár perccel később apró, töpörödött anyóka tipegett elő, bezárta az ajtót, és nehézkesen tolni kezdte a kerékpárt. Ping tudta, hogy tudnia kéne ki ez, megértenie mindent, megdöbbennie és katarzist átélnie, de valahogy nem ment. Hiába, a hideg... De valami meleget, valami csiklandozást, valami csiklandós meleget érzett a hasában. Felpattant, és bizonytalan, de sebes léptekkel a néni felé tartott. Az a közelgő lépteket hallva felé fordult, arca rémületet tükrözött. Ping még sietőssebre fogta. A másik kétségbeesett, ügyetlen mozdulatokkal próbált felmászni az ormótlan acélvázra. Visszafogta annyira lépteit, hogy a nő biztosan nyeregbe kerülhessen, mielőtt odaér. Nagy nehezen összejött, az anyóka már remegő lábaival tekerni kezdett, és újra gyorsuló léptei dacára is nőni kezdett a távolság. És akkor újra visszafordult...arcán már nem félelem volt, hanem mosoly. Nem is akármilyen! Nem egy görnyedt nyanyóka fogatlan félholdja, hanem egy gyönyörű vajákos, egy csábos hegyi boszorkány bűbájos, kárhozatba rántó nevetése! Akit egy jetibőrön heverve, kéjmámorban úszva látott utoljára, másfél évezrede, a Himalája egy barlangjában. Úgy elkezdett rohanni, hogy recsegő elaggott testéből kiszakadt sóvárgó lelke és szélvészként üldözte csábítóját. De az sem rozsdás biciklin menekült már, hanem gyönyörű aranyló sárkányon lovagolt kacagva Elemelkedtek a fagyos útról, repültek a házak felett.

Sajnos az emberek -fáradt tekintetükkel a szürke járdát, meg a kirakatok talmi csillogását kémlelve -nem látták, ahogy egy aranyosan izzó sárkánykígyón lovagló gyönyörű nő suhan el felettük, akit fekete fergetegként üldözött egy csillogó páncélú, délceg harcos. Táncolva kergetőzve egyre kisebbé váltak a felhőtlen, fagyos égen. S ahogy apró ponttá zsugorodott alakjuk a gigászi magasságban összeforrt, egy hullócsillag szántott át az égen. És fényét ha nem is látták ez emberek, de szívüket megérintette, s lopott beléjük egy kis valódi meleget, a hideg téli éjszakában.

Lentebbi linken a - régebben valamelyik másik topikban már említett - fórumregényt teszem közzé, mely 2005-ben íródott 35 ember által.

üdv adamekp

ps.: Ha valaki megnézi, legyen szíves küldjön visszajelzést, hogy a sablon látszik-e, mert krómon nekem jó, de rókán nem; igaz más problémám is van rókával, de az lehet hogy rendszerszintű nálam.

Így, halottak napja-magyarosan Halloween-táján gondoltam, írok ide egy mesét, kicsit idevágót, kicsit odavágót.

Jó szórarokást!

Ádám
______ _______ ______ _______ ______ _________ ________

"Fear is the path to the dark side... fear leads to anger... anger leads to hate.. hate leads to suffering."

Mézessüti

Télapó leszált szöges gumis tracking gépéről, és betolta a szánkó mellé. Ilyen feszült időkben különösen szüksége volt mozgásra. Legjobban a hóvihart utálta, olyankor görgőzött a nappaliban, és szemrehányóan nézett a kinnt tomboló fergetegre, ami pedig máskor gyönyörködtette. De szerencsére csendes idő volt. Felnézett a hidegen szikrázó csillagokra. Lehelete zuzmaraként hullott a földre. Szép volt az éjszaka, tényleg szép... de most kicsit unta. Beletúrt piros köpenye zsebébe, és nagy nehezen megtalálta a távirányítót. Felkapcsolta a sarki fényt. Kicsit gondolkodott állítsa -e narancsra, aztán maradt a zöldeskéknél. Leült, és térdig érő fekete csizmája talpából kikaparta a havat. Nem akarta, hogy az SPD csatlakozójából hólé folyjon a padlóra. Ilyenkor az asszony úgy is feszült. Megsimogata a fészerben békésen szundikáló jegesmedvét, és a ház felé fordult. Aztán mégis inkább az istállóba ment.
Hát, a személyzet nem volt hivatás a magaslatán. A rénszarvasok nagy része elment NatGeo forgatásra, nem szégyelvén magukból hülyét csinálni a statisztáknak járó szánalmas éhbérért. Vezetőjük, Rudolf magában üldögélt piros orrával. Egy tuba nagyságú bongot szívott, közben reggie ment a táskarádióban. Lassan hajolgatott, szemei furcsán szétáltak. Amikor Télapó kb. tíz perce állt elötte, észrevetet.
-Szia, főnők!-kicsit akadt a nyelve- tudod, már évek óta clean vagyok, ez csak egy kis legálcucc...rénszarvaszúzmó, sarki fűz kérge, és rozsomáksajt. Kérsz?-büntudatosan próbálta a bongot előrenyújtani, de nem bírta el, és majdnem vörös orrára esett. Az öreg nagy sóhajtással segítette neki visszadölni a szalmabálára, és betakarta. Megvakargatta a füle tövét, megsimogatta a vörös nózit, majd elsétált. A legjobb kollégának is lehetnek rossz periódusai...
Mégegyszer elmen a szánhoz, és megnézte, alkalmas állapotban van -e a másnapi strapás munkára. A rock-shock lengéscsilapítókat már ideje lett volna felfújni, az olajfürdőkben megdermedt az olaj. A légterelő szárnyak csapágyazása kattogott, és foszladozott a zselés ülés is. "Még egy alkalmat elbír", morfondírozott magában. De jövöre megcsinálja! Megfogadta. Tavaly is. Kicsit szamárfüles volt a matrica a szán hátulján: "Egy repülővel kevesebb!" Visszasimította a leváló félben levő sarkot. Sóhajtott, és besétált a házba. Kicsit bonyolúlt volt a bejutás, mert álcaháló takarta, a műholdak meg a repülők miatt. A régi szép időkben elég volt pár jegesmedve, meg a segítőőkész eszkimók által terjesztett rémmese, hogy ne járjanak errefelé gyanús alakok.
Ahogy belépett , rögtön jobb kedve lett. Olyan volt az egész, mint egy mesekönyvben. A kandallóban barátságosan pattogott a tűz, melegfényű gyertyák világítottak, vidám zsivaly töltött be mindent. Egy manó majd elcsapta, ahogy triciklijével elszáguldott. Télapó a fejét csóválta, de nem szólt semmit. Végül is még gyerek, alig 90 éves az ebadta! Szép, faragott tömörfa bútorok, havas tájakat ábrázoló olajfestmények, meghitt, kedves tárgyak, már-már giccsbe hajló, de mégis öszintén barátságos. Öreg recsegő hintaszék, öreg kövér kandúr, minden csak arra csábít, hogy a lágyan doromboló macskával az ölében bóbiskoljon, lábát melengetve a pattogó tüznél, közben a gramofonból halkan szól a "stille nacht"...jajj! De nem, rettenet munka és idegeskedés vár rá, mert holnap szentesete, és milliárd dolgot kell még elintézni, amire persze lett volna 364 nap, de hát...
Télanyó sürgött forgott a konyhában, kis angyalkák röpködtek, rohangáltak körülötte. Készült a finom mézes süti, bejgli és mákoskalács. Csak attól hízni lehetett öt kilót, ha valaki mély levegőt vett. és sült a hal... télapó nagyon nem örült neki, hogy nem pulykát esznek, hanem halat. Egész gyermekkorában hallal tömték, és ha vendégségbe ment eszkimó barátaihoz, hát mi mást kapott volna ebédre, mint fókazsírban sült halat, esetleg fókazsírban sült fókát, ami rettenetesen halizzű, esetleg nyárson sült halat, füstölt halat vagy hallevest. Ezt kínálták neki halszagú iglukban halszagú kezükkel barátai. Néha-csemge gyanánt- szereztek neki egy kis kaviárt, a messzi délről.
Szóval, boldoggá lehetett volna tenni szegényt egy igazi jó házi nevelésü pulykával, finom gesztenyés töltelék aszalt szilvával, ahogy a mézbarnára pirult bőrt felvágják, és elötünnek a gyönyörőséges fehér rostok. Fel alá járt az ádámcsutkája, ahogy elképzelte. De nem kapott. Karácsonykor hal volt. Télanyó csak húsvétkor volt hajlandó pulykát csinálni. Női önkény. Magyarázatot sosem kapott.
Anyó ideges volt, mint ilyenkor mindig. Több tucat angyalka, manó, rénszarvas, törpe és fekete macska számára kellett ünnepi ebédet készteni.
Télapó átballagott az irodába, hogy összesítse az ajándéklistákat, a kérések alapján. A tudós manó már előválogatást végzett, a lehetetlen, ostoba és veszélyes kérdéseket kiszórta. Udorral méregette a hegyekben álló leveleket. Csupa elektromos ketyere, eldobható, idióta vacakok, meg büdös gumi meg műanyag vacakok, amelyeket azért raknak össze rosszúl szellőztetett, sötét gyárakban nyomorult gyerekek, hogy a világ más tájain más gyerekek gyorsan szemetet gyártsanak belőlük. Ezen ajándékok kiosztásást már rég automatizálták, különben az öreg becsavarodott volna. De sajnos a felülvizsgálatot személyesen kellet végezni. A lelkierőt még gyüjteni kellet ehhez. Így Télapó lesétált gyönyörű, alpesi tipusú házának pincéjébe. Lesétált a báboskorlátos recsegős falépcsőn, végigsimítota az öreg, pókhálós lomokat, hajókoffert, csontszigonyhegyeket, viking hajók faragott orrdíszeit, Yma Sumac plakátgyüjteményét rejtő ébenfaládákat.
Maj egy rozsdamentes acél ajtó félrehúzódott, és beszált a liftbe, a hideg, kék fénnyel bevilágított, szürke acél liftbe. Bennt egy rendkivűl rosszarcú müszakis állt, kopott vén manó, szerszámövvel a derekán. A mágneses pólus vándorlása miatt gyakran meghibásodtak az elektromos berendezések errefelé, Télapó utálta is mindet. Csak úgy volt hajlandó liftbe szállni, ha egy szerelő is vele ment.
Egyszerre csak a "Diótötő" motivuai hangzottak föl a hangszóróbol, kb. polifonikus mobilhang minőségben. Fülére tapasztott kézzel meredt a kis gnómra, aki kárrogva magyarázta:
-Az új liftet nem lehet háttérzene nélkül rendelni. Gondoltam, mégis ez a zene áll a legközelebb a cég profiljához...
A gépzene felismerhetetlen recsegéssé torzult, majd elhalgatott, ahogy az övtáskából kiragadott csavarhuzó hegye szétroncsolza a membránt, és a mágnest.
-Íg aligha lesz érvényes garancia-jegyezte meg a müszaki személyzet, ahogy visszakapta a szerszámot. Egy jeges pillantás belefolytotta a további megjegyzéseket. Leértek a böszme nagy raktárba, az autómata robotkarok rengetegébe. Fenyegető szemekként pislákoltak a központi számítógép lámpácskái. Halkan zugott a semmi. Télapó vécére ment. Ebben a hideg környezetben szüksége volt valami komfortcselekvésre. Aztán végighalgatta valami halálunalmas házi troll kiselőadását, hogy mennyire klafa az egész. Jó, nincs mese, vissza kellet menni átnézni a nyüves leveleket. A sok szaros digitális csodát, számítógépes játékokat, mobil játékkonzolok, maroktelefonok szines kavalkádját áhitó ákombákom betükkel írt levélcsodák.
Vissza a meghitt öreg házba, az időtől megfeketedett, szuvas, barátságos íróasztal mellé. Elolvasni 63534819 levelet. Pesrsze amint nekilátott, befutott egy vendég. Elöszőr iszonyatos, égrengető recsegés hallatszott, ahogy a tetön lebzselő norvég kék fjordpapagájok riadtan rebbentek föl. Hangos dörömbölés hallatszot az ajtón. Teljesen fölösleges volt a dörmögő kérdés:
-Ki az?
-Knecht Rupprecht!- a hang minden elképzelhetőnél mélyebb volt. Télapó dörmögése bakfislány sipákolásának hatott mellette. Az ajtó kinyilt, ott állta Krampusz, elegáns Boss öltönyében, fekete selyemingben, bíborszin nyakkendőben.
-Szevasz, öreg!-hosszú, szörös karjaival átölelte Télapó fatörzsnyi derekát. Marékszám alkoholos bonbonakat szórt az odasereglő manók, törpék és anygyalkák közé, majd bevetettte magát a jakszőr takaróval letakart kanapéra.
-Muszáj mindíg valami rettenet lármás és büdös jószággal jönnöd?-rosszallóan ráncolta homlokát a házigazda.
-Naná, kíváncsi vagyok, idén mi lesz!
Ugyanis szokásban volt, hogy a kis házitrollok minden évben csináltak valamit Krampusz járművel. Elöző évben jégcsapot dugtak Corvettjének kipufogójába, azelött meg jetitaknyot kentek a Hummer kerekeire, amitől a kocsi teljesen megőrült, és összevissza felmászott a gleccserekre, fittyet hányva a kormánykerék utasításaira.
Mivel szolgálhatok?-a kérdés elhangzása közben már felbukkant a konyhaajtóban egy kis puttó, abszintosüveggel a kezében. Különösen utalátos volt, hogy ilyenkor mindig kiszabadúlt az abszinttündér apalackból, és hatalmas zavart kavart. 63534819 levelet átnézni...ajjaj, ezt a kakukkos óra fogja bánni.
Az abszinttündér kokettált, csábitgatott, Krampusz bambán vigyorgot, az átlag 150 éves törpék, manók, koboldok éretlen gyermekként kacarásztak, Télanyó csak rosszalló hátát mutatta a konyhából, Télapó meg aranyozott dióval dobálta a szobában fel-alá egykereküző angyalkákat. Akit eltalált, kiesett, és egy tucat süteményt kellet formával kivágnia, mielött visszamehetett volna játszani. Persze az angyalkák csaltak, mivel a legtöbben nem is egykereküztek, csupán röpködtek egykereküvel a lábuk között. Végül, végre, nem volt már hátra más, mint felált, adalépett a kopott, ronda, giccses kakukkosórához, és kötőtűt szúrt a számlapba, közvetlen a percmutató elé. A mutató megakadt, az idő-mit tehetett volna mást -megált. A repdeső birkozó, futkározó alalkok megdermedtek, a kandalló és a mécsesek lángjai, az éppen kiöntött tea csepjei a levegőben, mind megdermedtek.
-Beszarok! Ahányszor ezt megcsinálod, assziszem, beszarok. állati, öregem! Nincs még egy ilyen órád?
-Nincs, Krampusz, tudod, hogy nincs...na segíts, sok dolgunk van.
-Szóval segítsek...
-Aha, gyere!
-Ha száz évig tart, addigra talán kész leszek én is!-kiabált ki Télanyó a konyhából.
Bementek a szobába, a rémületes halom levelet a padlásról lehetett leengedni egy csövön.
-Akkor én nézem a társasjátékokat, a fajátékokat, könyveket, szabadtéri sporteszközöket és kerékpárokat, neked jut a számítástechnika, az autós játékok meg a divatos ruhák, jó?
Krampusz nyerítve röhögött, rágyújtott egy rettenet büdös szivarra, és nekilátak. Közben édes, fahéjas narancsos karácsonyi teát ittak. Repültek. Millió színes levél kerengett végtelen örvényben a szemük elöt, a végtelen űr volt a háttér, szines csillagok mirádjai sziporkáztak a dermedt időben. Az nem csak megakadt, hanem meg is állt, így minden korok csodalényei, melyek túllépték az idő illuziójának korlátait, ott kerengtek körülöttük. Gyönyörű pegazus szárnyalt el mellettűk komótosan, fergetegként elzúgó szénfekete sárkány hányta lángnyelv villámait, homokszemcsék viharában Földanya táncolt furcsa táncot. Folyamistenek gyönyörű nimfákkal fonódtak össze világokat megtermékenyítő ölelésben, a Tejút belölük fakadó hófehér áradata lüktető élettel töltött meg mindent. Hatalmas, kékesen felsejlő gondos kezet simították végig a végtelen tremtés szines kavalkádját. A leveleket elnyelte a semmi, hogy értéktelen, furcsa kacatok szülessenek, és ha az idő hatalmának visszatértével értelmet nyer a holnap, ennek a holnapnak fagyos éjszakáján számos múló és esetleges, mégis életeket jelentő és jelző érzéseket gerjessszen. Újra az otthonos szobában heveretek, és nagyon, nagyon közelről nézték s a szönyegen kavargó csillagokat, sárkányokat, szárnyas lovakat és örvényeket. A kandalló finom szürke hamúja hűvösen halgatott.
Télanyónak még segitettek befejezni a mézeskalácsházikót. A morgós öreglány arcán akkor terült szét elöször boldog elégedettség, és piros foltok gyúltak két oldalon. Ezt látva az ablak elött logó jégcsapok halványszürkéből ezüstfehérre váltották szinüket. A kövér fekete kandur száját nyalogatva nézegette a sütőben piruló halat.
Hagyták újraindulni az órát, és a türelmetlenűl feszengő lángok újra vidám táncba kezdhettek. Krampusz kaján vigyorral a zsebébe nyúlt, és egy ébenfa dobozt vett elő. A doboz fedele felpattant és kipattant belőle...no nem egy Jancsibohóc, hanem egy boszorkány. De nem is a vasorrú, vénasszonyos fajta. Levegőbe szökkenő vicsorgó feje hirtelen testet növesztett, és teljesen pompájába ott állt az ámuló sereg elött egy gyönyörű ébenfekete nő, egy száll fűszoknyában, emberi csontokból készült nyaklánccal a nyakában, izzó-sóvár szemekkel, villogó hófehér fogakkal. Ideje volt behozni a gamofont. Swinget hallgattak, ropták rá túláradó vidámsággal, csokit ettek, és ittak, majd ittak és csokit ettek. Jó volt. Télanyó úgy táncolt, hogy jajongot a jó öreg tölgyfapadló. Krampusz is megrakta vele rendesen, mig Télapó tangózni tanította az éébenfekete boszorkányt. Aztán jött az ünnepi vacsora, halat ettek, Télapó még soha életében nem evett ilyen hihetetlenül finom halat, a lágyan omló, szálkátlan, zamatos fehér hús ízzét már-már kibirhatatlanságig fokoza a citromos mártás. Szó nem esett, csak mohó nyeldekléssel pusztították a krőzusi lakomát. Ezután csendes heverészés a meleg fényű nappaliban, nézték a piramisok lassú forgását, és a gondos munkával faragott füstölő emberkék száján kibukó illatos füstöt. Már öreg este volt, amikor Krampusz egy fazékfedőn dobolni kezdett, és a gyönyörű fekete boszorkány táncra perdült. Ritmusosan rángva, karjait kígyószerüen csavarva pörgött forgot, bőrén levő apró izzadságcseppekben millió gyertya fénye táncolt. És ahogy a füszoknya lerepült, és meztelen testének egyetlen éke a csontnyaklánc maradt, a dermedten ülő manók szemében a csillogás mély izzásra váltott.

Hajnalban télapó kimászott a jó meleg dunnából, Télanyó nőieseen tellt, sültalmaillatú testét nehezen hagyta ott. Az nappaliban rettenetes rendetlenség volt, Krampusz és a boszorkány a jakszőr takarón hevertek. A koboldok, manók, angyalkák és törpék a karácsonyfára csimpaszkodva aludtak, dísznek teteve magukat, ahogy szokták. Télapó cinikus félmosollyal kiemelt egy szivart Krampusz fogason lógó zakójából, és kiment rágyújtani. A sarki fény narancssárgában derengett. Szakállában pár szál elszenesedett, amikor Krampusz elöző este égő puncsot ivott, és a lángot fülein fújta ki.
Két manócska, kiknek szemét elkerülte az álom, éppen nagy óvatosan sárkányvért öntöttek a sugárhajtású szán tankjába. Ettől majd kékeszöld lángok csapnak ki a fúvókábol, zöld füst borítja be tájat, és jót kacagnak...
-Mikor nőnek már fel?!-nagyon mély és rekedt volt Krampusz hangja, ahogy Télapó vörös köntösében kisétált.
-Szóljak?
-Á, hagyjad, had örüljenek-ő is szivarra gyújtott, a másik parazsáról.
-Hosszú, hosszú nap lesz.
-Na ja.
-De ilyenkor mégis úgy érzem, nekem a legjobb széles e Világon - Télapó hunyoritva nézte az ég allján káprázó színorgiát. Krampusz kivette a szájából a szivart, tenyerébe fektetve méregette.
-Karácsony-mormogta, és újra pöfékelni kezdett.

Pacsi
van egy jókedvű örömgolyó, aki jár egy klubba. Ez az örömgolyó baráti harapásokat mér egy-egy hozzászólásában, amit másképp gondolkodó önkéntes diagnoszta klubtársak kisebb-nagyobb marásokkal fogadnak. Örömgolyó nagyokat nevet rajtuk. Örömgolyó továbbra is harapdál, ha talál harapnivalót.

sign up
________________________________
Én megtanultam biciklizni, te tanulj meg vezetni... úúúúúúúgy, szépen, ügyesen!

What would people think, when they hear that I'm a Jesus Freak?

A Hang

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, akit megevett az oroszlán. Az úgy történt, hogy egyszer éppen tanulmányozta a Bibliát, amikor egy hang szólt a fülébe: "Menj be az oroszlánketrecbe, és ne félj. Az oroszlán nem fog megenni."

Hát ez az ember fogta magát és bement az oroszlánketrecbe és nem félt. De azért az oroszlán megette őt.

Na most volt egyszer egy másik ember, aki éppen az újságban olvasott erről az oroszlánketreces esetről, amikor őhozzá is szólt egy hang: "Menj át a magyar zebrákon és ne félj. Az autók nem fognak elütni, de ha mégis elütnek, akkor se lesz semmi bajod."

No, ez az ember is fogta magát és átment a magyar zebrákon. Nem félt. De az autók attól még elütötték őt. Hangos fékcsikorgásokkal, de elütötték. Érdekesen, valahogy tényleg nem lett soha neki semmi baja, pedig az autók összetörtek. Lökhárítóik begörbültek és motorház tetőik ronggyá gyűrődtek tőle.

Ez az ember sokszor méterekre pattant el a kocsiktól a becsapódások során, de csodálatos módon semmi baja nem lett és egy csontja sem törött el, míg minden őt elütő autó viszont károsodott.

A felháborodott autósok minden esetben szitkozódtak, amikor elütötték ezt az embert. Mindenféle váddal őt hibáztatták: "Ember, hogy gondolod, hogy körülnézés nélkül mész át a zebrán?!". "Sötét ruhában vagy! Miért nem teszed magad láthatóvá, te hülye?!" "Úgy léptél le, hogy nem bizonyosodtál meg veszélytelen átkelésedről! Idióta!"

Előbb-utóbb azonban híre kelt ennek a csoda-embernek, már csak azért is, mert néhány szemtelen autós kártérítési pert indított ellene. A bírósági ügyekről pedig az újságok jelentettek, és az esete ország-világ elé került. Mindenki a kőkemény csoda-emberről beszélt, akin elgörbül a legerősebb autó is amikor az őt elüti.

Szerencsére személyiségjogi okból kép nem került erről az emberről a nagyközönség elé, és senki nem tudta, hogy hogy néz ki.

Ezért egy hang kezdett szólni egyre több autósnak a fülébe:

"Vigyázz, van egy ismeretlen ember a milliók között, akit ha elütsz a zebrán, akkor azt te nagyon megbánod! Elgörbül tőle az autód eleje, még totálkáros is lehet. S annak az embernek a sípcsonja még csak meg sem horzsolódik. Úgy hogy ne hidd, hogy ő húzza a rövidebbet. Te fogod, ha neki mész a zebrán. Legjobb minden emberről azt hinned tehát, hogy pont ő lehet az. Ha vigyázni akarsz az autódra, akkor légy óvatos és ne üss el senkit a zebrán!"

És ez a hang egyre jobban elterjedve szólalt meg az autósok fejében, már azért is, mert egyre többen olvastak erről a történetről valahol. Ez a történet terjedt az autósok között, és félelmet ültetett el bennük, hogy vigyázzanak az autójukra a zebrán.

Mert mire is vigyáznának ők maguktól, mitől is félnének ők? Legalább így, a HANG ravaszul készteti őket egy kimondatlan célért, hogy igen, féljenek és vigyázzanak, ahogy féltik az ő sérülékeny autóikat, ha semmi mástól nem is félnek és semmi másra nem is vigyáznak.

A Tizenhárom Bicikli

Élt egyszer egy fiatal ember akinek nem számított az anyagi világ. Nem törődött ő a pénzzel, bár igaz is, volt neki elég. Hogy honnan volt, az nem is fontos, csak mesénk céljáért fogadjuk el, hogy kifogyhatatlan pénze volt. S mindehhez a gazdagságához bűnnek semmi köze nem volt.

Ez a srác szeretett egy tintás ujjú, tornacsukás diáklányt. Gondolt is egyet, és vett neki egy gyönyörű rubint köves aranygyűrűt sok-sok millió pénzért. Kitámasztották bringáikat és leültek a járda szélére zsíros kenyeret majszolni hagymával. Majd a fiú egyszerűen odaadta neki a gyűrűt. "Jaj de szép!", és kölcsönös volt a nagy szerelem.

Történt egyszer aztán, hogy a lány beütötte a gyűrűje kövét a BKV villamos ajtóba amikor az becsukódott. A villamos ajtó elhanyagolt állapotban volt és hiányzott róla a gumi él, azért eshetett meg ez a sajnálatos kár.

Mivel kedvelte nagyon ezt a gyűrűt a lány, bevitte az ékszerészhez javíttatni. Az ékszerész, a Blaha és a Bérkocsis utca sarkán az a poros kirakatú, elhűlten forgatta és dadogva mondta: "De hiszen ez a gyűrű igazi arany és rubint, és sok-sok millió pénzt ér! Sajnos én nem tudom megjavítani."

Ez meglepte a lányt, és amikor találkozott a fiúval, szóvá is tette. "Most tudtam csak meg, hogy ez egy rendkívül értékes gyűrű. Mindig azt hittem, hogy rezezett aluminium meg piros üveg a vásárból, három pénzért. Hát te ilyen gazdag vagy?"

"Gazdag vagyok, na és? Ha tetszik a gyűrű mert szép, akkor nem mindegy, hogy miből van meg mennyi pénzt ér?"

"Nem mindegy, mert sosem beszéltünk még a jövőről, az anyagiakról. Most még diák vagyok, de egyszer megházasodunk és akkor otthont kell teremteni ami kiadásokkal jár. Ismernem kell a lehetőségeinket, de te eltitkoltad az anyagi körülményeidet."

A fiú csöndben maradt egy ideig, majd így válaszolt: "Nem titkoltam el előled szándékosan semmit. Én nem aggódok a jövőért, hogy mi lesz. Mindig lesz minden ami kell. Látod, biciklizünk, aztán leülünk és mindig van zsíros kenyér."

"Bicikli! Zsíros kenyér! Te azt hiszed, hogy ez kell majd mindig? Gyerekeink lesznek és autó kell majd, vinni őket az iskolába. Mosógép meg hűtőszekrény kell. Mindezt jó lenne már előre tervezni, és nem bizonytalanul nézni a jövőbe."

Egy keserű hangulat kélt és vitáztak ezután, pedig bizonyos volt az, hogy nagyon szerették egymást. De a kapcsolat már nem lehetett a régi, és egy idő után a lány kijelentette:

"Te nem ismered jól a nőket. Egy nő biciklizik és zsíroskenyeret majszol a járda szélén, de akkor is a jövőjére és anyagi biztonságára gondol, mert az fontos neki. Ezt meg kell tanulnod." És békében szétváltak egymástól.

Pedig hogy szerette a fiú azt a lányt, a tintás ujjú tornacsukás diáklányt! Hogy szeretett vele leülni és zsíroskenyeret enni vele boldogan! De a leckét meg kellett tanulnia, és jobban megismerni a nőket.

"Én már nem keresek kiforratlan diáklányt, hanem megalapozottan önálló, gazdag nőt, aki nem fog elvárni tőlem anyagi megosztást egy kapcsolatban", határozta el.

Azzal kitekintett újra a világba, párt keresve magának. És találkozott is egy kiforrott, tehetős, magasan szárnyaló karrier üzletasszonnyal, akivel aztán romantikus kapcsolatba került.

"Ez a nő aztán biztosan gondol a jövőjére meg az anyagi biztonságára, ahogy elnézem", fontolta meg új szerelmese jellemét a srác. "Nem hibázhatok többé tehát. A leckét megtanultam. Jól ismerem már a nőket."

S hogy szerette ezt a nőt is a fiú! Büszke volt rá, hogy milyen dolgos, egy igazi igazgatónő, aki kifogástalan kosztümben megy fontos tárgyalásokra. Mert tárgyalások, értekezletek voltak a világ minden sarkán, huszonnégy órás légi utakkal, osztályon felüli szállodák lakosztályain megszállva.

A fiú mindenhova elkísérte őt, és szeretett gondoskodni a mappáiról, a táskájáról, s szívesen készített neki reggelit is. Szerelmesek voltak egymásba. Annyira, hogy a fiú most elvi alapon nem luxus ékszerészhez ment, hanem ki az ócskapiacra, ahol megvett egy rezezett aluminium gyűrűt piros üveggel, három pénzért.

"Szeretlek! Itt ez a gyűrű, kérlek, fogadd el tőlem szerelmem zálogául."

"De aranyos vagy, én is szeretlek. Ez a gyűrű olyan bájos darab, tudom, hogy nem igazi nemesfém és drágakő, de nekem akkor is drága és kedves, mert őszintén adott ajándék."

"Igen, őszintén adtam, és tudhatnék úgy adni értékesebbeket is, de nem hiszem hogy szükség lenne rá. Én szeretlek és megértem az élet célodat, nagy gazdagságot és jólétet teremteni kemény munkával. S támogatom is a nagy felelősségű igazgatói karrieredet azzal, hogy szenvedélyesen szeretlek."

Egy csönd szállt ekkor kettőjükre, talán valami elszólás miatt, de ha nem, mert őszinteségben ugyan hol is lehet elszólás, akkor is már megérhetett valamily nézeteltérés. Aztán így szólt a karrier lány:

"Kedvesem, te támogatsz engem a szerelmeddel a munkámban? Ó, hisz te nem ismered még jól a nőket! Tudom, hogy nem vagy kitartott típus, én azt már tévedhetetlenül fölismerem. Még a Ferrarit se hoztad ki egyszer se a garázsból, amit születésnapodra kaptál tőlem. Mindig csak a régi bicikliden jársz."

A fiú elszomorodott. A plazma tévé, a koktélos poharak és a drága modern luxus lakberendezés hirtelen idegenné változtatták környezetét. "Énnekem mindez nem fontos, de akit szeretek, annak fontos, jaj, hogy tudom én ezt megoldani...?", esett gondolataiban kétségbe.

"Naiv vagy.", folytatta a nő. "Egy nőnek fel kell néznie a férfira, aki nagyobb eredményt kell elérjen az ő karrierjében. Nem lehet egy férfi karrierje csupán a nőének a támogatása, szerelemmel!"

Így beszélgettek, és tisztázták helyzetüket, elvárásaikat. A fiúban nem volt semmi verseny láz, karrier vágy, vagy késztetés imponálásra kemény üzleti munkaversenyben való kiválósággal, ami szerelmét érdekelte volna egy férfiban. Ennek a nagy szerelemnek is vége lett, barátságos, jó szívű elválással.

Pedig hogy szerette a fiú ezt a jómódú karrier lányt! Hogy tisztelte önállóságáért, kemény dolgosságáért és célkitűzéseiért. De lehiggadtan megértett újra mindent.

"Én most már nem akarok gazdag, önálló nőt aki fel akar rám nézni, hogy kihajtsam magamat versenyben plazma tévéért amit nem is nézek, meg a világ úgymond legjobb száraz pezsgőjéért ami szörnyű és nekem savat csinál", tökélte el magában. "Most már teljesen jól ismerem a nőket. Egy szerény, szegény, nincstelen nőt akarok, aki semmire nem vágyik, csak szerelemre!"

Így történt, hogy megint szabadon élt mint a madár, röp-röp. De szeme nyitva volt ám, mint a sasnak!

És akkor egy olíva bőrű egzotikus szépség került az országba Peruból, aki takarítónőként dolgozott családoknál, fillérekért. Egyszerű ruhája szürke színű volt de mindig tiszta, mindig vasalt.

Ében fekete hajába bogáncsokat tűzött dísznek, és lapos bőrszandálban járt és kelt, karcsú, sudár testtartással, mindig mosollyal a bájos arcán.

Nem vitás, hogy amikor meglátta hősünk e lányt, akkor rögtön szíven ütötte őt Ámor édes nyila. "Óh, add, hogy enyém legyen ez az égi tűnemény, e szende, édes leány!", fohászkodott az éghez.

És hamarosan kikérte találkára, és elmentek sétálni egy délután. Ébredt és nagy volt a kölcsönös szerelem, és házasságról kezdtek beszélni.

"Jól ismerem a nőket, és tudom, hogy a jövőjükre és anyagi biztonságukra gondolnak, mert az fontos nekik.", terelte fontos dolgok felé a beszélgetést a fiú. "Én önállóan eltartom magam és tudok a saját anyagi biztonságomról gondoskodni, és nem számítok ebben a férjemre", jelentette ki a lány.

"Nekem nincsen különösebb karrierem vagy élet vívmányom amire tisztelettel fel nézhetne a feleségem. Nekem csak pénzem van és az mindenre, amire csak kell. Tudom, hogy a nők föl akarnak nézni a párjukra, de bennem nincs anyagias hajtás vágy. Így is szeretsz, így is kellek férjnek?"

"Szeretlek, és én nem anyagiak terén tisztellek vagy nézek föl rád. Nekem nem kell az anyagi javaidból, mert hiszen mondtam már, én önellátó vagyok és kis igényű, takarítónői munkámból. Erről biztosíthatlak."

Úgy, hogy lefektették szóban kifejezett elvárásaikat és megegyeztek a házasságban. A fiú végtelenül boldog volt, most már élete nagy fordulatához ért, korai párkapcsolati tapasztalatai során jól megismerve a nőket, és nem várva már több meglepetést.

Elérkezett a házasságkötés napja. Harangok zúgtak és a gyönyörű menyasszony ott állt hősünkkel az oltárnál. A násznépet pedig egy perui kis falu többnyire férfinépe alkotta, lévén ők a szépség tizenhárom fivére!

Nagy volt ám a puszizkodás és ölelkezés! Ennyi új sógor, bár lévén mindegyiknek csak egy vagy két foga, összeredményben majdnem annyi fog mint sógor!

Mert ezek a fivérek mind hegyi birkapásztorok voltak ám a sivár, kövecses hegyi vidéken. Szegénység is volt, fogorvos sem volt, hát ez így volt.

De attól még lehetett nekik jó kedvvel nevetni, és el is kísérték az újdonsült párt a bicikli bolthoz, ahová nászútjuk előkészítésére mentek.

"Drága férjecském, tudom, hogy jómódú vagy de te mégsem törődsz gazdagsággal, anyagi dolgok birtoklásával, ahogyan én se. Erről én biztosítottalak, és örökre olyan igazat ígérek. De ha már veszel magadnak és nekem egy-egy új biciklit, miért ne vehetnél a fivéreimnek is mindnek egyet?"

A férj meglepődött, de nem bántódott meg egy kicsit se. Hátra fordulva kinézett az üzlet ajtaján, ahol kívül ott állt az ő tizenhárom vigyorgó sógora!

"Édes férjem, te még nem ismerheted jól a nőket. A nők nem nagyra vágyók, hanem szerények. Nem űznek gazdagságot, nem éhesek a pénzre, és égő szerelműk tiszta. De a nők mint tigrisek, úgy védelmezik övéiket, és mindent megtesznek szeretteik jólétéért", tette hozzá a menyecske.

S gazdag hősünk egyáltalán nem csalódva, de még most is utólag okosodva, magához ölelte hitvesét. Kipillantott sógoraira, aztán megadón az eladóhoz fordult újra: "Még kérek tizenhárom biciklit."

A Kékszakállú Tolvaj Háza
(Avagy add ide a kulcsot, nem adom a kulcsot, add ide a kulcsot, nem adom a kulcsot...)

Szereplők:
KÉKSZAKÁLLÚ
JUDIT

REGÖS PROLÓGUSA
Haj regö rejtem
hová, hová rejtsem...
Urak, asszonyságok,
Kezdődjön a játék.
Régi mese, régi már.
Tik is hallgassátok:

Judit tragikusan pont
egy biciklitolvajba
habarodott bele!

KÉKSZAKÁLLÚ
Megérkeztünk.
Íme lássad:
Ez a Kékszakállú háza.
Nem tündököl,
mint apádé.
Judit, jössz-e még utánam?

JUDIT
Megyek, megyek Kékszakállú.

KÉKSZAKÁLLÚ
Nem hallod a vészharangot?
Anyád sodrófát kap,
apád illegális
fegyvert táraz,
testvérbátyád
Suzukit tankol.
Judit, jössz-e még utánam?

JUDIT
Megyek, megyek Kékszakállú.

KÉKSZAKÁLLÚ
Megállsz Judit? Mennél vissza?

JUDIT
Nem. A szoknyám akadt
csak fel,
felakadt a szép miniszoknyám.

KÉKSZAKÁLLÚ
Nyitva
van még fent
az ajtó.

JUDIT
Kékszakállú!
Elhagytam az apám, anyám,
elhagytam szép testvérbátyám,
elhagytam a vőlegényem,
hogy házadba eljöhessek
Kékszakállú!
Ha kiűznél,
küszöbödnél megállanék,
küszöbödre lefeküdnék.

KÉKSZAKÁLLÚ
Most csukódjon be az ajtó.

JUDIT
Ez a Kékszakállú háza!
Nincsen ablak?
Nincsen erkély?

KÉKSZAKÁLLÚ
Nincsen.

JUDIT
Hiába is süt kint a nap?

KÉKSZAKÁLLÚ
Hiába.

JUDIT
Hideg marad? Sötét marad?

KÉKSZAKÁLLÚ
Hideg Sötét.

JUDIT
Ki ezt látná, jaj, nem szólna.
Suttogó, hír elhalkulna.

KÉKSZAKÁLLÚ
Hírt hallottál?

JUDIT
Milyen sötét a te házad!
Vizes a fal!
Kékszakállú!
Milyen víz hull a kezemre?
Sir a házad! Sir a házad!

KÉKSZAKÁLLÚ
Ugye, Judit, jobb volna most
Vőlegényed nyaralójában:
Fehér falon fut a rózsa,
cseréptetőn táncol a nap.

JUDIT
Ne bánts ne bánts Kékszakállú!
Nem kell rózsa, nem kell napfény!
Nem kell rózsa, nem kell napfény!
Nem kell... Nem kell...
Nem kell...
Milyen sötét a te házad!
Milyen sötét a te házad!
Milyen sötét...
Szegény,
szegény Kékszakállú!

KÉKSZAKÁLLÚ
Miért jöttél hozzám, Judit?

JUDIT
Nedves falát felszárítom,
ajakammal szárítom fél!
Hideg kövét melegítem, a
testemmel melegítem. Ugye
szabad, ugye szabad, Kékszakállú!
Nem lesz sötét a te házad,
megnyitjuk a falat ketten,
szél bejárjon, nap
besüssön, nap besüssön.
Tündököljön a te házad!

KÉKSZAKÁLLÚ
Nem tündököl az én házam.

JUDIT
Gyere vezess Kékszakállú,
mindenhová vezess engem.
Nagy csukott ajtókat látok,
hét fekete csukott ajtót!
Miért vannak az ajtók csukva?

KÉKSZAKÁLLÚ
Hogy ne lásson bele senki.

JUDIT
Nyisd ki, nyisd ki!
Nekem nyisd ki!
Minden ajtó legyen nyitva!
Szél bejárjon, nap besüssön!

KÉKSZAKÁLLÚ
Emlékezz rá, milyen hír jár.

JUDIT
A te házad derüljön fel,
A te házad derüljön fel!
Szegény, sötét, hideg házad!
Nyisd ki! Nyisd ki! Nyisd ki!
Jaj!
Jaj! Mi volt ez?
Mi sóhajtott?
Ki sóhajtott?
Kékszakállú!
A te házad! A te házad!
A te házad!

KÉKSZAKÁLLÚ
Félsz-e?

JUDIT
Oh, a házad
felsóhajtott!

KÉKSZAKÁLLÚ
Félsz?

JUDIT
Oh, a házad felsóhajtott!
Gyere nyissuk,
velem gyere.
Én akarom kinyitni, én!
Szépen, halkan fogom nyitni,
Halkan, puhán, halkan!
Kékszakállú,
add a kulcsot,
Add a kulcsot, mert szeretlek!

KÉKSZAKÁLLÚ
Áldott a te kezed,
Judit.

JUDIT
Köszönöm, köszönöm!
Én akarom kinyitni, én.
Hallod? Hallod?
Jaj!

KÉKSZAKÁLLÚ
Mit látsz? Mit látsz?

JUDIT
Láncok, nyergek, fogaskoszorúk,
csupasz vázak...

KÉKSZAKÁLLÚ
Ez a bontott alkatrészraktár, Judit.

JUDIT
Szörnyű a te alkatrészraktárod,
Kékszakállú!
Szörnyű, szörnyű!

KÉKSZAKÁLLÚ
Félsz-e?

JUDIT
A te házad fala véres!
A te házad vérzik!
Véres...
vérzik.

KÉKSZAKÁLLÚ
Félsz-e?

JUDIT
Nem! Nem félek.
Nézd, derül már.
Ugye derül? Nézd ezt a fényt.
Látod?
Szép fénypatak.

KÉKSZAKÁLLÚ
Piros patak,
véres patak!

JUDIT
Nézd csak,
nézd csak!
Hogy dereng már!
Nézd csak, nézd csak!
Minden ajtót ki kell nyitni!
Szél bejárjon, nap besüssön,
Minden ajtót ki kell nyitni!

KÉKSZAKÁLLÚ
Nem tudod mi van mögöttük.

JUDIT
Add ide a többi kulcsot!
Add ide a többi kulcsot!
Minden ajtót
ki kell nyitni!
Minden ajtót

KÉKSZAKÁLLÚ
Judit, Judit mért akarod?

JUDIT
Mert szeretlek!

KÉKSZAKÁLLÚ
házam sötét töve reszket,
nyithatsz, csukhatsz minden ajtót.
Vigyázz,
vigyázz a házamra,
Vigyázz, vigyázz miránk, Judit!

JUDIT
Szépen, halkan fogom nyitni.
Szépen, halkan.

KÉKSZAKÁLLÚ
Mit látsz?

JUDIT
Száz kegyetlen szörnyű szerszám,
sok rettentő tolvaj szerszám.

KÉKSZAKÁLLÚ
Ez a szerszámoskamra, Judit.

JUDIT
Milyen nagyon erős vagy te,
milyen nagy kegyetlen vagy te!

KÉKSZAKÁLLÚ
Félsz-e?

JUDIT
Vér szárad a szerszámokon,
véres a sok tolvaj szerszám.
Hányszor elvághattad a kezed,
Hányszor megsérülhettél!

KÉKSZAKÁLLÚ
Félsz-e?

JUDIT
Add ide a többi kulcsot!

KÉKSZAKÁLLÚ
Judit, Judit!

JUDIT
Itt a másik patak,
Szép fénypatak.
Látod? Látod?
Add ide a többi kulcsot!
KÉKSZAKÁLLÚ
Vigyázz, vigyázz miránk, Judit!

JUDIT
Add ide a
többi kulcsot!

KÉKSZAKÁLLÚ
Nem tudod, mit rejt az ajtó.

JUDIT
Idejöttem, mert szeretlek.
Itt vagyok, a tied vagyok.
Most már vezess mindenhová,
most már nyiss ki minden
ajtót!

KÉKSZAKÁLLÚ
házam sötét töve reszket,
bús sziklából gyönyör borzong.
Judit, Judit!
Hűs és édes,
nyitott sebből vér ha ömlik.

JUDIT
Idejöttem mert szeretlek,
most már nyiss ki minden ajtót!

KÉKSZAKÁLLÚ
Adok neked három kulcsot.
Látni fogsz, de sohse kérdezz.
Akármit látsz, sohse kérdezz !

JUDIT
Add ide a három kulcsot!

KÉKSZAKÁLLÚ
Mért álltál meg? Mért nem nyitod?

JUDIT
Kezem a zárt nem találja.

KÉKSZAKÁLLÚ
Judit, ne félj, most már mindegy.

JUDIT
Oh, be sok kincs!
Oh, be sok kincs!
Sok millás országutik és drága karbonvázasak,
lakkfestéktől fényes járművek,
króm és nikkelbevonatúak!

KÉKSZAKÁLLÚ
Ez a házam kincsestára.

JUDIT
Mily gazdag vagy Kékszakállú

KÉKSZAKÁLLÚ
Tiéd most már mind ez a kincs,
tiéd Brooks nyereg, Rohloff váltó és agydinamó.

JUDIT
Vérfolt van a bicikliken!
Legszebbik bringád véres!

KÉKSZAKÁLLÚ
Nyisd ki a negyedik ajtót.
Legyen napfény, nyissad, nyissad.

JUDIT
Oh! Olajfoltok, rozsda!
Oh! Olajszagú udvar!
Kemény sziklák alatt rejtve.

KÉKSZAKÁLLÚ
Ez a házam rejtett bontóudvara.

JUDIT
Oh! Vasak!
Embernyi nagy lomhegyek,
Piszkosfehér géptörlő rongyok,
piros prizmaszilánkok szórják a fényt.
Sose láttam ilyen bontóudvart.

KÉKSZAKÁLLÚ
Minden kacat neked bókol,
minden ócskavas neked bókol,
te szerzed majd, te bontod majd, MÉH-be
is el te cipeled majd.

JUDIT
Törlőrongyod itt mind véres,
Bontóudvarod köve véres!

KÉKSZAKÁLLÚ
Szemed nyitja erszényünket,
s neked csörögnek a bevett forintok reggel.

JUDIT
Ki öntötte ki a láncolajat ide?

KÉKSZAKÁLLÚ
Judit, szeress,
sohse kérdezz.
Nézd hogy derül már a házam.
Nyisd ki az ötödik ajtót!

JUDIT
Ah!

KÉKSZAKÁLLÚ
Lásd ez az én birodalmam,
messze érő szép erővágóm.
Ugye, hogy szép nagy, nagy ország?
Tele biciklivel?

JUDIT
Szép és nagy a te országod.

KÉKSZAKÁLLÚ
Sötét utcák,
Laza oszlopok,
hosszú de vékony, szar sodronyok
a lopnivalók csak úgy folynak,
és kékruhás hatóság nagy messze.

JUDIT
Szép és nagy a te országod.

KÉKSZAKÁLLÚ
Most már Judit mind a tied.
Itt lakik a hajnal,
alkony,
itt lakik nap,
hold és csillag,
s leszen neked játszótársad.

JUDIT
Véres árnyat vet a felhő!
Milyen felhők szállnak ottan?

KÉKSZAKÁLLÚ
Nézd, tündököl az én házam,
áldott kezed ezt, művelte,
áldott a te kezed, áldott gyere,
gyere tedd szívemre

JUDIT
De két ajtó csukva van még.

KÉKSZAKÁLLÚ
Legyen csukva a két ajtó.
Téljen punkzenével az én házam.
Gyere, gyere, kamatyra várlak!

JUDIT
Nyissad ki még a két ajtót.

KÉKSZAKÁLLÚ
Judit, Judit, ágyba várlak.
Gyere, várlak. Judit, dugjunk!

JUDIT
Nyissad ki még a két ajtót.

KÉKSZAKÁLLÚ
Azt akartad, felderüljön;
nézd, tündököl már a házam.

JUDIT
Nem akarom, hogy előttem
csukott ajtóid legyenek!

KÉKSZAKÁLLÚ
Vigyázz,
vigyázz a házamra,
vigyázz,
nem lesz fényesebb már

JUDIT
Életemet, halálomat, Kékszakállú!

KÉKSZAKÁLLÚ
Judit, Judit!

JUDIT
Nyissad ki még a két ajtót,
Kékszakállú, Kékszakállú!

KÉKSZAKÁLLÚ
Mért akarod, mért akarod?
Judit! Judit!

JUDIT
Nyissad, nyissad!

KÉKSZAKÁLLÚ
Adok neked még egy kulcsot.

JUDIT
Csendes fehér tavat látok,
mozdulatlan fehér tavat.
Milyen víz ez Kékszakállú?

KÉKSZAKÁLLÚ
Könnyek, Judit, könnyek, könnyek

JUDIT
Milyen néma, mozdulatlan.

KÉKSZAKÁLLÚ
Könnyek, Judit, letöltött börtön évek.

JUDIT
Sima fehér, tiszta fehér.

KÉKSZAKÁLLÚ
Könnyek, Judit, börtön könnyek
Gyere, Judit, gyere Judit,
csókra várlak.
Gyere várlak, Judit várlak.
Az utolsót nem nyitom ki.
Nem nyitom ki.

JUDIT
Kékszakállú... Szeress engem.
Nagyon szeretsz, Kékszakállú?

KÉKSZAKÁLLÚ
Te vagy házam fényessége,
csókolj, vazze,
sohse kérdezz.

JUDIT
Mondd meg nekem Kékszakállú,
kit szerettél én előttem?

KÉKSZAKÁLLÚ
Te vagy házam fényessége,
csókolj, vazz már,
sohse kérdezz.

JUDIT
Mondd meg nekem, hogy
szeretted?
Szebb volt mint én?
Más volt mint én?

KÉKSZAKÁLLÚ
Judit szeress, sohse kérdezz.

JUDIT
Mondd el nekem Kékszakállú?

KÉKSZAKÁLLÚ
Judit szeress, sohse kérdezz.

JUDIT
Nyisd ki a hetedik ajtót!
Tudom, tudom, Kékszakállú.
Mit rejt a hetedik ajtó.
Vér szárad a szerszámokon,
legszebbik biciklid véres,
bontóudvarod köve véres,
véres árnyat vet felhő!
Tudom, tudom, Kékszakállú,
Fehér könnytó kinek könnye.
Ott van mind a régi börtönszeretőd,
kapcsolatod mind fönntartva.
Jaj, igaz hír; suttogó hír.

KÉKSZAKÁLLÚ
Judit!

JUDIT
Igaz, igaz!
Most én tudni akarom már.
Nyisd ki a hetedik ajtót!

KÉKSZAKÁLLÚ
Fogjad, fogjad itt a hetedik kulcs.
Nyisd ki, Judit.
Lássad őket.
Ott van mind a régi csávó.
Lásd a régi csávókat
Lásd akiket én szerettem.

JUDIT
Élnek, élnek, itten élnek!

KÉKSZAKÁLLÚ
Szépek, szépek, százszor szépek.
Mindig voltak, mindig élnek.
Sok kincsemet ők gyűjtötték,
Láncaim olajjal ők öntözték,
birodalmam növesztették,
övék minden, minden, minden.

JUDIT
Milyen legények, milyen fiúsak,
én, jaj, koldus, kopott vagyok.

KÉKSZAKÁLLÚ
Hajnalban az elsőt leltem,
piros szagos szép hajnalban.
Övé most már minden hajnal, övé
piros, hűs palástja,
övé ezüst koronája,
övé most már minden hajnal,

JUDIT
Jaj; neked ő szebb nálam, dúsabb nálam.

KÉKSZAKÁLLÚ
Másodikat délben leltem,
néma égő arany délben.
Minden dél az övé most már,
övé nehéz tűzpalástja,
övé arany koronája,
minden dél az övé most már.

JUDIT
Jaj; neked ő is szebb nálam, dúsabb nálam.

KÉKSZAKÁLLÚ
Harmadikat este leltem,
békés bágyadt barna este.
Övé most már minden este,
övé barna búpalástja,
övé most már minden este.

JUDIT
Jaj; neked ez a három srác mind szebb nálam, dúsabb nálam.

KÉKSZAKÁLLÚ
Negyediket éjjel leltem.

JUDIT
Kékszakállú, megállj, megállj!

KÉKSZAKÁLLÚ
Csillagos, fekete éjjel.

JUDIT
Hallgass, hallgass, itt vagyok még!

KÉKSZAKÁLLÚ
Fehér arcod sütött fénnyel
barna hajad felhőt hajtott,
tied lesz már minden éjjel. Tied
csillagos palástja.

JUDIT
Kékszakállú nem kell, nem kell!

KÉKSZAKÁLLÚ
Tied gyémánt koronája.

JUDIT
Jaj, jaj Kékszakállú, vedd le.

KÉKSZAKÁLLÚ
Tied a legdrágább kincsem.

JUDIT
Jaj, jaj Kékszakállú, vedd le.

KÉKSZAKÁLLÚ
Szép vagy, szép vagy,
százszor szép vagy,
te voltál a legszebb asszony,
a legszebb asszony!
És mindég is éjjel lesz már...

Az Acélok Tulajdonságai

Egyszer, az Óperenciás tengeren innen, volt egy üldözési mániában szenvedő ember. Jó ember volt ő, csak kissé különös. Talán mint mindannyian vagyunk.

Ám nála mindig volt egy subler, egy pár menetfésű, egy hordozható köszörű acélok szikrapróbájához, meg egy Poldi kalapács.

"Én legalább csinálok valamit a gyakorlatban. Aktív vagyok. Nem csak okoskodok elméleti síkon.", fejtette sokszor ki.

"Teneked üldözési mániád van", mondták neki gyakran a társai.

"Dehogy van nekem üldözési mániám, micsoda hülyeséget beszéltek", gondolta.

De a többiek mégis az ő üldözési mániáját bizonygatták, és javalslat esett a tárgy megismeréséhez egy hasznos könyv megszerzéséről és elolvasásáról.

Dr. Jósika-Kefe Soma Az Üldözési Mánia Hátrányai című könyvét már csak antikváriumokban lehetett ritkán megkapni.

Emberünk egyszer a Múzeum körúton bicajozott, ahol sorra vannak az antikváriumok. Eszébe jutott a könyv, és a társai véleménye.

"Még hogy énnekem üldözési mániám..." De valami nem hagyta őt nyugton, és lekötötte bicaját egy szilárd tereptárgyhoz olyan zárral, amit másik ember képes kinyitni.

Aztán belépett az első antikváriumba a sok közül a sorban. Megkérdezte az eladót, hogy kapható e ott Dr. Jósika-Kefe munkája. De az nem volt, és kisétált az üzletből.

Akkor egy számára ismeretlen személyt vett észre, aki őutána szintén kilépett a boltból.

De nem sokat gondolva még most ezzel, belépett a másik antikváriumba, éppen a szomszédban. Ám ott se volt meg az a könyv. Viszont szemet szúrt neki, hogy az előző ember ugyanúgy megint őutána távozott a boltból.

Most nyugtalanítani kezdte őt ez az ismeretlen. Ezért elhatározta, hogy meg fogja őt figyelni. Megállt a kirakat üveg előtt, és titkon a tükröződésben nézte azt a másikat.

És ekkor az a másik is megállt, és látszólag a kirakatot fürkészte! "Ez az ember engem követ!", gondolta most a mi jó barátunk.

Elsétált megint egy háznyit, és benyitott a következő könyvesboltba. Hát, nem a nyomába indult az a titokzatos ember is?!

Ez már világos jelként tudatosult emberünk eszében, hogy az az idegen őt követi. Most már ő nem akarta kimutatni a jelét a felfedezésének, és leplezetten kezdett cselekedni.

Miután kilépett abból a boltból is, mert nem volt kapható ott se a könyv, elsétált egy darabig a következő felé, aztán mintha meggondolta volna magát, vissza ment és tettette hogy a kirakatban nézeget valami érdekeset.

Ekkor az idegen ember elsétált lassan mellette, és ő is egy másik kirakatba nézett be.

"Igen. Ismerem ezt a trükköt. Követés, csak a követett célpont elé térve, hátrafelé figyelve. De az is egy fajta követés.", állapította meg a helyzetet a hősünk.

Most már teljesen bizonyos lett affelől, hogy őt követik. Mintegy üldözik, fogant meg az érzése tudat alatt.

A sokadik antikvárium után kissé bosszantotta őt az, hogy ez az idegen mindig őutána lép be minden boltba, őutána megy érdeklődni a pulthoz, és őutána hagyja el mindig az üzletet.

Ezért, éppen a legutolsó antikváriumnál cselhez folyamodott. Az ajtónál ácsorogva, előzékenyen előre engedte ezt az idegent.

Majd ráérést tettetve, böngészni kezdte a polcokon a könyveket. Közben a szeme sarkából figyelte a gyanús ürgét, aki az eladóhoz beszélt.

S miután az vett végül egy könyvet, távozott. "Biztos itt várakozik, figyel engem. De nem bánom. Ha tudná, hogy én figyelem őt!", gondolta.

Majd reménykedve, hogy hátha a Múzeum körút ezen utolsó antikváriumában megkapja a keresett könyvet, megszólította az eladót.

"Dr. Jósika-Kefe Samu Az Üldözési Mánia Hátrányai című könyvét keresem."

"Soma."

"Mi?"

"Nem Samu, hanem Soma.", javította őt ki a nagy tudású eladó lány. "De micsoda véletlen!", tette hozzá. "Épp most vitték el. Egy úr kereste éppen ugyanezt a könyvet az imént, már el is ment, pont ebben a percben. Sajnálom. Ritka keresett mű, húsz évben ha egyszer fölbukkan egy példány..."

Emberünk zavart és dühös lett. "Hát ezért tudakozódott mindig utánam minden pultnál! El akarta happolni előlem. Most hogy tudom én meg, hogy mik az üldözési mánia hátrányai...?", esett kétségbe.

Látva ezt a bánatot, a lány, mivel ő titokban valójában egy tündér volt, ezt mondta:

"Uram, kérem, ne bánkódjék. Van itt egy maga számára sokkal értékesebb ritka könyv. Ez itt vár magára több évtizede. Senki más nem ismerné föl az értékét."

Majd elő vett egy nagy, vastag és nehéz, bőrkötésű könyvet, és leporolta.

Alexej Kolgoromov-Ivan Smirnoff: Az Acélok Tulajdonságai. Kiadta a Kohó és Nehézipari Minisztérium, 1951.

"Ez a magáé. Ingyen. Leltárból leírt tétel. Vigye békével.", mondta mosolyogva a tündér, oda nyújtva barátunknak a könyvet.

"És kérem, ne foglalkozzon az üldözési mániája hátrányaival. Ritka esetekben előnyei is vannak, ami fontosabb. Nem az üldözési mánia hiánya teszi az embert." szuggerálta szinte transzba őt ez a jóságos tündér, ott a Múzeum körút utolsó antikváriumában.

És emberünk önfeledt boldogan lépett onnan ki, és már az utcán, vissza a biciklije felé lapozgatta az ő szép világát gazdagító régi új könyvét.

A mesének vége, álmodjatok szépet, gyerekek.

A Kis Esőt Nemszerető Bicajos

(Első Rész)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kis Esőt Nemszerető Bicajos. Elment messze földre egyszer a bicajával, amivel ő csak száraz, napos időben szeretett bicajozni.

Kínába ment, ahol márpedig nagyon is sokat esik az eső. Esett ám éppen akkor is, méghozzá mintha dézsából öntötték volna!

Ott tekert, mérgelődve a nagy esőben a bicajával, amikor meglátott egy kicsi öreg kínai embert ott az út szélén kuporogni, egy hatalmas lapulevél alatt.

Meglepte őt, hogy milyen vidáman heherészett ez a kínai öregember, tapsikolva és a kezeit összedörzsölve: "Hí-hi-hi-hi... Jíha! Ha-ha-ha!"

A Kis Esőt Nemszerető Bicajos kiváncsian kérdezte: "Minek örülsz annyira te öregapó ebben az nyomoruságos, esős időben?"

Az öregember a távolba nézett, és jelentőségteljesen ezt mondta: "Gyönge lábát egyed a madárnak mely keveset jár, míg zsönge szárnyát annak amelyik keveset száll."

Hű, gondolta a Kis Esőt Nemszerető Bicajos, ez az öregember egy filozófus lehet, hogy ráér itt gubbasztani az esőben és ilyen bölcsességet osztani az errefelé tévedőknek.

"Öregapó, hogyhogy te nem útálod az esőt? Itt kuporogsz kinn a földek szélén a zuhogó esőben, s mégis olyan vidámnak látszol! Ez szokatlan különcség. Minden normális ember útálja az esőt."

A kis öregember most ránézett és ezt kérdezte tőle: "Fíjjam! Szereted te a rizst?" A Kis Esőt Nemszerető Bicajos arca földerült, mert nagyon szerette a rizst. "Ó, de még mennyire szeretem a rizst, te bolondos öregapó, milyen jó is, hogy kérdezed", válaszolta.

"A párolt rizst, a rizi-bizit, a rizskoch-ot, a rizses húst, mind, mind imádom". A kis kínai ember vigyorogva bólintott egyet és karját kitárva lassan köröskörbe mutatott az úttól jobbra-balra végtelen messzi elterülő sáros, lapályos földeken.

A Kis Esőt Nemszerető Bicajos nagyokat pislogva nézett körül. Látszott rajta, hogy erősen gondolkodott azon, mit is jelenthet az öregember titokzatos, szűkszavu, jelképes válasza.

Mert annyi volt a válasza. S a kis kínai ember tovább örvendezett ott, kurjongatva magában a lapulevél alatt a földek szélén, az esőben.

-----------------------------------------

A Kis Esőt Nemszerető Bicajos

(Második Rész)

A Kis Esőt Nemszerető Bicajos már rég visszabiciklizett Kínából hazájába, és visszaállt újra megszokott életének kerékvágásába.

Sokszor eszébe jutott az esős Kína, meg a furcsa öregapó. Legtöbbször éppen olyankor gondolt rájuk, amikor kedvenc rizs ételeit ette, meg amikor csak esett az eső.

Így történt egyszer, hogy egy esős napon megéhezett és beült a főzelékfalóba egy jó kis rizses egytálételt enni. És amikor jóízüen habzsolva kinézett az esős utcára, akkor egyszercsak leesett neki a tantusz! Homlokára csapva jött rá, hogy mi is a kettő között az összefüggés!

Ó, hogy megmelengette a szívét ez a felismerés! Hogy megvilágosodott előtte az eső jóságos rizs-növesztő képessége! Most már úgy érezte, hogy érettebb ésszel örökre megszerette az esőt, amit eddig mindig útált.

Nem is volt már többé ő a Kis Esőt Nemszerető Bicajos, hanem Nagy Esőt Szerető Bicajossá nőtt fel hirtelen. Aztán egyre nagyobb vágyakozással tervezte, hogy visszamegy Kínába, hogy találkozzon újra azzal az öregapóval.

Úgy is lett. Vidáman tekert Kínában megint a rizsföldeket átszelő régi úton, s talán mondanunk se kell, megint éppen zuhogó esőben! És csodák csodája, kit látott ott megint ujjongani az árok szélén? Az öregembert!

"Ó, apóka, de jó hogy látlak! Megértetted velem az eső jóságát és az ellentmondást, amivel én a rizst szerettem, míg az esőt nem szerettem!
Azért jöttem vissza, hogy tanulhassak még tőled."

"Jól van, fiam, szívesen tanítalak. Először tehát mondd el nekem, mi az ami bánatot okoz az életedben, hogy annak kiiktatásával kezdhess egyensúlyra és boldogságra találni."

Mi is okoz neki bánatot, gondolkodott hősünk. Az eső már nem okoz. De megvan! Az autósok! Azok okoznak neki nagy bánatot, mondta el az öregembernek. S hogy miként kezeli ő ezt a konfliktust, faggatta tovább az apóka.

"Hát...", mondta a Nagy Esőt Szerető Bicajos, "...lerúgom a tükrüket!"
"Hm... vagy úgy..." vette fel nyugodtan, tényállásként az öreg. "No, mutasd csak meg, hogy rúgod le, hadd lássam."

A Nagy Esőt Szerető Bicajos kiállt az útra és bemutatta a rúgást amivel ő szokta kezelni a konfliktust. "Ez nem jó, fiam. Haragot, dühöt látok benned, mégha a rúgás maga nem is túl rossz. Bár, azon is fogunk mi sokat csiszolni."

"Hogyhogy, apóka? Te tudsz csiszolni az én tükör rúgásomon?" "Figyelj jól engem" válaszolta neki az öreg. "Legyen önuralmad és összpontosíts a célra. A düh és harag elveszi tőled azt az összpontosítást. Vesd el ezeket a negatív érzelmeket amikor tükröt rúgsz."

Azzal guggolásból, egyenes térddel, fúggőlegesen három méter magasba rúgva demonstrált neki egy olyan rúgást amilyennel egy kamion tükrét is le lehetett volna rúgni.

Hősünk elámult, mert azt hitte, ez az öregember reumás meg térdbántalmaktól szenved, meg haladó korban van már az ilyenhez. "Láttál bennem haragot és dühöt? Úgye nem. A célra koncentráltam, elvetve minden negatív érzelmet."

Aztán még három hónapig, három hétig és három napig tanítgatta az öreg a mi emberünket, legtöbbször az esőben. Minden nap fínom rizst ettek, és két kezüket összetéve tisztelettel hajolva meg egymásnak mindig, a mester és tanítványa.

Az utolsó napon ezt mondta a mester:

"Mindent megtanítottam neked amit csak tudok, és te most pont ugyanannyit tudsz, mint én. Menj vissza hazádba és alkalmazd a technikát. De ne felejtsd: Soha ne rúgd le ténylegesen a tükröt. Mindig állítsad meg rúgásodat egy centire a tükörtől. Jelképesen mutasd csak erődet, igazságodat és önuralmadat. Ne okozz anyagi kárt. Még csak 302 ezer Forintnyit se. Se miniszternek, se parasztnak, se pedig annak aki mind e kettő, egy személyben."

Azzal elbúcsúztak egymástól, és hősünk azóta rendkívüli önuralommal, düh és harag nélkül tűnteti ki erejét, igazságát és önuralmát képletes tükör lerúgásaival. Azóta sokkal könnyebben talál és él meg boldog és elégedett napokat az ő bicajos életében.

Volt egyszer egy hotyhogy. Ez a hotyhogy egyszerű boldog lélek volt, nem gondolkozott, nem spekulált, nem tett fel kérdéseket, hogy minek meg miért meg biztosan így jó-e, csak arra figyelt hogy betartsa a törvényeket. Mondom, egyszerű lélek volt.
Ez a hotyhogy egyszer biciklizni kényszerült a Stefánia úti kerékpárúton. Megérkezett a Thököly úti kereszteződéshez, ahol zöldet mutatott a lámpa neki. Ha gondolkodásra lett volna beállva az agya, azt gondolta volna, jó-e nekem 30-al kirobbanni a telefonfülke takarásából, de mivel ő a törvények erejében hitt a rugalmas gondolkodás helyett, ki is robbant az útra, el is csapta a teherautó.
"A törvény mindenek felett" van a fejfájára vésve.

Hivatásforgalmi Közlekedők Találkozója

Egy önálló városállam egy kis szigeten, amit keskeny földnyelv kötött át a kontinenssel az árapályi tenger vizen át, évente tartott találkozókat, kizárólagosan hivatásforgalmi közlekedők részére.

A találkozók elnöke, egy szigorúan megkövetelő, kemény ember, önmaga állt a bejáratnál, beengedni vagy elutasítani az érkezőket.

Az ő felállított merev kritériuma szerint nem szabadott a résztvevők öltözetéről megállapíthatónak lennie az, hogy milyen módon vagy eszközzel közlekedtek és érkeztek a szigetre.

Először érkezett egy király, koronával és hermin prémmel. Fullajtárok követték őt piros kabátokban és lovas csizmákban.

"Apafej, te nem vagy hivatásforgalmi közlekedő. Látszik, hogy hintóval közlekedsz, vazze. Menj haza.", szólt a királyhoz ily durung módon. Mert különben se szerette a királyokat.

A király nyomában lépkedett selyem cipellőjében a királylány, négy markos legény kíséretében. A legények nagy vörös kezei és kérges tenyerei egyből elárulták biztonsági emberünknek, hogy mivel közlekedik a királylány.

"Hé, kis picsa, te nem vagy hivatásforgalmi közlekedő. Nyilván gyaloghintóval jöttél. Téged le kellene lőni egy pincében."

Aztán megjelent egy ember, a város repüléstörténeti társulatának elnöke. Bőr dzsekije volt, bőr kesztyűi, és füles bőrsapkáján nagy pilóta szemüveg.

"Hahaha! Lerí rólad, hogy most landoltál a kétfedelű első világháborús bőregér gépeddel. Te szemmel láthatóan nem vagy hivatásforgalmi. Nem léphetsz be."

Erre következett egy kék-fehér csíkos trikójú, tengerész sapkás, nagy fehér szakállú, pipázó ember megérkezése. Halszag terjengett a ruhájából.

"Na neee... Látszik rajtad, hogy halász vagy a közeli halászfaluból, ahonnan csakis a hajóddal érkezhettél. Neked itt semmi keresnivalód. Ez itt hivatásforgalmi találkozó."

Most egy csizmás, bekecses, kucsmás paraszt jelent meg, kezében ostorral. Széna szálak tapadtak a ruhájához. zsebéből egy lóvakaró szerszám kandikált ki.

"Te egy kocsiszekeres földműves vagy! Ez látszik, és nem is tagadhatod. Semmi közöd a hivatásforgalomhoz. Hajtsd szénás szekeredet vissza a mezőre a boglyáidhoz."

Egy kis csapat békatalpas búvár jelent meg, gumi ruhájukról még csöpögött a víz.

"Ne vicceljetek. Tengeri régészek vagytok, éppen a közeli, híres tengerfenéki feltárásoktól jöttetek. Hivatásotok egyből látszik. Öltönyben kellene közlekednetek, hogy ne látszódjék. Kizárlak titeket a rendezvényből."

Egy férfi közeledett a bejárathoz. Karján összehajtott láthatósági mellénnyel, sisakjában kesztyűket vitt és nadrág csiptetőt, meg levehető LED-es lámpákat. Vállán csomagtartóra kapcsolható pántos táska volt.

"Te egy bohóc vagy! Egy messziről szembe ötlő biciglis. Bevetted a félelem bizniszt. Bárhol is dolgozol, irodában vagy gyári műhelyben, ez a szerkód elárulja, hogy nem vagy hivatásforgalmi."

Később három fiatal nő látszott közeledni. Hihetetlenül pici miniszoknyákban, mély dekoltázzsal, nagy műszempillákkal. Kirúzsozva lépkedtek lassan, andalogva az út szélén, egyikük tűsarkú piros, combig érő lakkcsizmájában. Hátra-hátra nézegettek, vissza-vissza fordultak néha.

"Itt van a hivatásforgalmi találka, mucikám?", kérdezte az egyik negédesen, kacsintva is egyet, amikor odaértek.

"Ti dolgozó lányok vagytok. Ezt még egy gyerek is látja, mézes bucikáim. Öltözetetek világosan vall a közlekedésetek módjára, vagyis a tipegésre a járda szélén. Ti sem vagytok hivatásforgalmiak."

Már dél volt, és így a találkozón még mindig nem volt senki, csak az emberünk. Öltönyben, nyakkendőben ácsorgott ott egyedül.

Mivel nem lehetett látni azt, hogy milyen módon vagy járművel érkezett, azt hitte magáról, hogy annál az oknál fogva ő hivatásfiorgalmi, és hogy egyedül azt lehet csak látni őrajta.

Ám valójában mégsem volt az biztos ránézésre, hogy ő hivatásforgalmi közlekedő. Még ha öltönyben és nyakkendőben és klasszikus, elegáns bőrcipőben is biciklizett, ugyan ki tudhatja, hogy ténylegesen nem élvezeti vagy sportolói okokból nyargalta kerékpárját ő olyan jelmezben.

Hivatásforgalmi, ez a fontoskodó, hóbort szó elvakíthatta őt. Azzal elvárta, hogy csak azért higyjék neki el az emberek, hogy ő az, mert ő mondja. A hivatásforgalmi találkozón ezért maradt ő egyedül.

Kakukkföld Igazságügyi Palotája

Kakukkföld egy olyan ország volt, ahol a nép egyszerű fiaiból kerültek ki a bírók. Igazságügyi palotájának kupoláját nem a pártatlanul mérlegelő Justitia díszítette, hanem a börtönrács, az akasztófa és a guillotine szimbolikus hármasa. A főváros főterének kövezetét vér borította. Túlnyomó részben ártatlanok vére.

Egyik másik bíró tárgyalótermében különösen nagy volt a forgalom. Ügyek tárgyalása kezdődött és fejeződött be ítélettel majdnem percenként. Nem volt ott időhúzó elnapolás, hosszas bizonyítékra várás.

Az egyik bíró elé egy napon e két, számára egyszerű eset került:

Először két vádlottat vezettek be az őrök. A valós tényállás az volt, hogy az egyik egy ténylegesen ellopott kerékpárra tett a másiknak vételi ajánlatot. A leendő vevő ugyanis fölismerte a korábban tőle ismeretlen személy(ek) által ellopott saját jogos tulajdonú kerékpárját.

Annak rendjén, hogy tüstént és konfliktus mentesen vissza kaphassa azt az ő által tolvajnak vélhető eladótól, és egy azt a cselét követő haladéktalan feljelentés tervével, kész volt "megvenni" a saját biciklijét.

Másfelől pedig az eladó jóhiszeműen birtokolta azt a kerékpárt, becsületesen hívén abban, hogy az az ő jogos tulajdona, hiszen ő azt az ő részéről jogszerű adásvétellel szerezte korábban.

A bíró kérdésére, hogy a leendő vevő lopott kerékpárra tett e vételi ajánlatot, az első vádlott egyszerű és igaz igennel válaszolt. A másikat is megkérdezve, hogy vajon ő lopott kerékpárt adott volna e el, amaz azt válaszolta igazul, hogy ő nem hitte és nem tudta azt a kerékpárt lopottnak, hanem a sajátjának.

"Bűnös mind a kettő!", mennydörögte a bíró. "Ugyanis becsületes ember nem tesz lopott kerékpárra vételi ajánlatot, és becsületes ember nem próbál lopott kerékpárt eladni. Az első vádlott igazat mondott, az őreá terhelő igazat. Ezzel nyilvánvalóan beismerte bűnösségét. A másik hazudott, konokul tagadva azzal bűnösségét. Ez még rosszabb, ez súlyosbító körülmény. Őr, le velük a cellába!", koppantott nagyot a fakalapácsával a pulpitusra. "A következőt!"

Most egy asszonyt vezettek be mint vádlottat, aki valójában egy sorozatos férj-mérgező gonosz lélek volt. Számos korábbi férje húnyt már el mérgezéstől, és ő volt minden esetben az elvetemült tettes, aki titkon eltette őket láb alól.

Így a bíró: "Hmmm... Mily tetszetős egy nőszemély... Hadd lám csak a cicijeit. Vesse le asszonyom a blúzát!" A vádlott levetette a blúzát, ami alatt istennői szépségű mellek duzzadtak, most kitárva teljes mezítelen dicsőségükben.

"Wow! Gyönyörűek! Ilyen szép asszony nem lehet bűnös, nem lehet férj-mérgező! Az egyszerűen nem lehetséges! Ártatlan! Fölmentve! Őr, oldja ki e drága teremtmény bilincseit tüstént!"

És Kakukkföld népi bírósága így működött, és a téveteg nép boldogan gyalázta tovább az ártatlant benne, és istenítette a bűnöst. Ez az egyszerű intellektusú nép meg volt elégedve az ő népies igazságszolgáltatásával, és lelkesen éljenezte tovább az ilyen, saját kinevezett népi bíráit.

A mesének vége.

http://en.wikipedia.org/wiki/Phryne

Az Árverés

Történt egyszer, hogy árverésre kerültek klasszikus olajfestmények, márvány szobrok és míves bútorok. A tulajdonosaik nagy társadalmi felelősségtudatú, haladó gondolkodású egyének voltak. Éppen olyanok mint az árverésen megjelenő leendő vevők is. Egy fantasztikus, igazságos társadalom tagjairól beszélünk.

Az árverő bemutatta az első festményt. Spanyol iskola, ezen és ezen kiváló mesternek a műve. Kikiáltva három millió Semmiért.

Az első licitáló jelentkezett. Aztán a második, majd egy harmadik is belépett. Az ár egyre nagyobb lett. Már öt milló Semmi. Aztán csak két licitáló párbajozott egymással a képért. Végül az egyikük vitte el, hat millió Semmiért.

Hasonló, tüzes érdeklődés és licitálások folytak le a szobor, bútor, csillár és ékszer tételek gazda cseréi során ezen az árverésen. Az eladók megelégedetten tettek zsebre sok tízezer millió Semmit, és a vevők se bánták meg, hogy annyi Semmivel lett könnyebb a zsebük, most az újonan megszerzett antik értékeiket birtokolva.

Az árverő cég is jól járt, meg maga a kalapácsos kikiáltó is. Vastag százalékot kaptak az érték csere alapján. Rengeteg Semmit. Egy zsák Semmit. Mit zsák? Egy nagy valag Semmit!

Ez a jámbor társadalom az emberek boldogságát hozta meg. A Semmi volt benne a hivatalos érték hordozó közeg. A bankok széfjei tárva-nyitva voltak, hiszen nem kellett őrizni, védeni bennük azt amivel dugig voltak rakva: a Semmit!